Kapj el, ha tudsz! (2002) - színes,
amerikai krimi, 135 perc

Rendező: Steven Spielberg
Író: Stan Redding, Frank Abagnale Jr.
Forgatókönyvíró: Jeff Nathanson
Operatőr: Janusz Kaminski
Producer: Steven Spielberg, Walter F. Parkes
Vágó: Michael Kahn
Zene: John Williams

1948. április 27.-én, New York-ban, azon belül Bronxville-ben megszületett Id. Frank Abagnale, és Paula Abagnale közös gyermeke, Ifj. Frank William Abagnale. A fiú idilli életét annyira felborította szülei válása, hogy menekülésre, majd bűnözésre adta fejét. Tizenhét évesen, csekkek hamisításával, majd azoknak felhasználásával kezdte bűnözői pályafutását, melyből nagyon hamar 2,5 millió dollárt sikerült szereznie. A férfi számtalan álarcot öltött magára, frappánsabbnál frappánsabb módon. Volt másodpilóta a Pan Am légitársaságnál, diplomás orvos, hivatásos ügyvéd, szerelme apjának oldalán. Lebukása után 12 helyett 4 évet töltött rács mögött, mert annyira értett ahhoz ami miatt lecsukták, hogy az FBI kihozta, és elhelyezte őt a csalási részlegnél. Nos, eme igaz történetet dolgozza fel mai alanyunk, a Kapj el, ha tudsz! című film.

A fenti bevezetőben lényegében leírtam a film sztoriját. Igaz történet lévén sokkal hatásosabb érzelmeket, mélyebb gondolatokat vált ki az emberből egy ilyen film. Ami először eszembe jutott miután vége lett, hogy mennyire komplex. Azt hiszem ez részben köszönhető annak, hogy az alkotói gárdából sokan ismerték már egymást. A Spielberg - Hanks páros már bizonyított a Ryan közlegény megmentésében vagy az  Elit alakulatban, de a rendezőóriás John Williams-szel is jól meg tudta magát értetni, és ezt be is bizonyították a Jurassic Park 10 000 voltos kerítései mögött. A stábból egyedül Lenoardo DiCaprio volt idegen, de azt hiszem ez motiválta, és remekül be is jött az ösztönzés. Bár azt hiszem legnagyobb alakítását majd csak 10 év múlva, a Django elszabadul című filmben fogja nyújtani, itt is hatalmasat alakít. Napjaink egyik legjobb színésze, és ennek mi sem jobb bizonyítéka mint az, hogy még Tom Hanks-nek sem sikerül elnyomnia. Sőt... De ne rohanjunk ennyire előre...

A film hangulata a keményvonalas, klasszikus krimiket idézi, de mégis érezni egy halovány kis paródiát benne úgy, hogy mellette a mű megőrzi egyedi stílusát, és hűségét a műfajhoz. A paródia érzetét talán a zene néhai komolytalansága, vagy a Carl Hanratty nyomozó (Tom Hanks) mellett dolgozó rendőrök bénasága kelti az emberben. A zene nem rossz - hogy is tudna Williams rosszat alkotni -, ott simul a filmhez ahol kell, de semmi extra. Kicsit vicces, hogy mikor a rendőrséget mutatják, akik most majd hú de rajtaütnek, akkor komolytalan Tom & Jerry benyomást kelt, máskor pedig vér komoly. A Hanks mellett dolgozó rendőrök karaktere pedig inkább komikus, mint FBI-os. Komolytalan, rosszul megírt karakterek, semmitmondó dialógusokkal, szürke játékkal. Úgy gondolom ez szándékosan volt így csinálva, hogy ki tudják emelni Hanks, azaz az egyik fél játékát, zsenijét. Bár nem hinném, hogy erre szüksége lenne Forrestnek... Ha azonban e célt szolgálta, akkor remekül megoldották. Ugyanis a két főszereplő játéka mindent vitt. Tom hozta azt, amit a szerepe megkívánt. A film első felében hanyagolható, néha szinte terhesnek éreztem a karakterét, mert nagyon jó érzés volt látni ellenfele talpraesettségét, és brutálisan frappáns megoldásait. De Hanks ott volt, és jól alakított. Azonban a film második felétől, egy bizonyos telefonbeszélgetés után - "Nincs akit felhívhatnál" - viszont remek ritmusérzékkel rúgják seggbe a karaktert, és onnantól nélkülözhetetlen része lesz a filmnek. Ez nem jelenthetett akadályt annak a színésznek, aki alakított már katonát, hajótöröttet, szerény szellemi képességű hőst, vagy akár szerencsétlen lakásvásárlót. És mindegyik szerepben kimagasló volt! Na de ott volt ifj. Abagnale, azaz Leonardo DiCaprio. Hú... Nem tudom eldönteni, hogy Leo alakítása, vagy karakterének zsenialitása és tökéletessége hagyott bennem nagyobb nyomot, esetleg az utóbbi értékelte-e föl az elsőt. Nem is érdekel. DiCaprio nagyon jól érezteti a kontrasztot a fiatalabbik, majd idősebbik énje között. Mintha két teljesen más színészt látnánk. Bár elvileg ő lenne a negatív szereplő, mégis imádjuk. Egy nyilatkozatában egyszer ezt mondta: "A nagyanyám mindig azt kérdezi tőlem, miért nem vagyok még mindig az az aranyos kisfiú, aki a Titanicban voltam?" Hát, mi ennek csak nagyon tudunk örülni. A Leo által alakított karakter annyira szórakoztató, és érdekes, hogy rátapadunk a képernyőre. Hihetetlenül egyedi szimbólumokat használnak. Például Abagnale ahhoz, hogy egy hamis csekkre tapassza a matricát, a bibliát használja nehezéknek. Hát pofátlanul pimasz, pimaszul pofátlan. Nagyon érthetően, és már-már szerethetően mutatja be egy remek svindli életét, a megtévesztés művészetét. Igényes kritikát alkot a sztereotípiák ellen. Mint például: A megjelenéssel arathatsz, a stílussal győzhetsz. És ez így igaz, a megjelenésünk manipulációs eszközként is tud szolgálni, ha jól használjuk azt. A film minden ilyen apróságra figyel, és nem hagyja ki őket. A lényeg annyi, hogy Leo játéka nagyon hiteles, nagyon nézőbarát. Egyszerűen imádjuk nézni frenetikus megoldásait, melyeket menekülésre, elhitetésre használ. Talán ezért is érezhető, hogy a film első felében DiCaprio megsemmisíti Hanks-et. De komolyan. A karaktere pedig a Tom által alakított karaktert. Ám a filmnek nem csupán az a célja, hogy lenyűgöző ötleteket, tippeket adjon a csekkhamisításhoz. Mély filozófiai töltete van.

Az alkotás legnagyobb fegyvere az, ahogyan párhuzamot von a két élet között. Ahogyan egymás mellé állítja a hamis, fényűző de ingatag életet, a szerényebb, kopottabb, de igazabbal. Bár a 135 perc alatt nem sokat látjuk egy plánon a két karaktert, mégis egy olyan kapocs alakul ki közöttük, melyre csupán a Sötét Lovag-ban láthatunk példát, Batman, és Joker között. Míg Abagnale széthullott idillje miatt nem vágyik másra, csupán figyelemre, s hogy visszakapja azt a karcmentes életet melyet élt, addig Hanratty nyomozó élete romjait temeti munkája alá. Abagnale karaktere bemutatja, hogy a család, a szülők, s ezek együttes harmóniája többet ér mint a pénz, vagy a nők. Jól prezentálja mennyire nehéz küszöb nélkül belépni a felnőttkorba. Hanratty pedig kudarcba fulladt élete elől menekül a munkába, ahol most a hírneve, büszkesége forog kockán. Több mint két órán át tart az üldözés, de mégsem lesznek egy pillanatig sem ellenségek. Ehhez remek rendezői, írói érzék kell. (Egyébként a történetet ifj. Abagnale írta) 

Eltekintve a bugyuta, idétlen mellékszereplőktől, mint a már említett nyomozók - akik inkább egy ZS kategóriás, családi vígjátékba illenének -, vagy a Martin Sheen által alakított Roger Strong lányától, Brenda-tól. Meg kell még említenem Christopher Walken-t (Távkapcs) is, aki az idősebbik Abagnale-t alakítja. Na hát ő is zseniálisan alakít, s a végére szerető apává cseperedik a karaktere. Tehát eltekintve azoktól a rossz mellékszerepektől, amik talán az egyetlen gyenge pontjai a filmnek, ez egy remek alkotás. Már csak a kreativitás miatt is megéri megnézni, illetve az atmoszféra az, ami magával ragadó. Néha tényleg kicsit svindlinek képzeljük, vagy szeretnénk képzelni magunkat. És ami ezt még jobban felértékeli, hogy igaz történet alapján készült filmről beszélünk. Két színészóriás gigászi alakításáról, rejtett utalásokról, mély filozófiáról, hihetetlenül kreatív megoldásokról, és kellemes végkifejletről. Mi kell még egy jó filmhez? Azt hiszem semmi. 

"Abból, amiért a Yankees mindig nyer. Mert mindenki egyfolytában a csíkjaikra figyel."

Szerző: Streky

Értékelnek a szerkesztők:

Streky: 8

Xenomorph: 6.5

Santiago:

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.