Paranorman (2012) - színes amerikai
animációs vígjáték, 92 perc

Rendező: Sam Fell, Chris Butler
Forgatókönyvíró: Chris Butler
Producer: Travis Knight, Arianne Sutner
Vágó: Christopher Murrie
Zene: Jon Brion

Annyiszor láttunk már zombikat a filmvásznon, hogy nagy valószínűséggel mi már meg sem ijednénk tőlük. Hál' Istennek a filmipar már rengeteg igényes, élőholtakkal operáló alkotással ajándékozott meg minket. 28 nappal később, REC, Holtak hajnala, vagy a Kaptár - annak is erősebbik epizódja(i) -, és ugyebár van amelyik szórakoztatni akar a maga módján, mint például a Haláli hullák hajnala. Műfajtól függetlenül, mi már automatikusan tudnánk, hogy két fajta zombi létezik. A lassú, de erős, akit akár még puszta kézzel is le lehet nyomni, vagy a gyors, szinte már gondolkodó, akinek marad a klasszikus fejlövés (nem, a vízipisztollyal nem fog menni). Általában az, hogy az élőholtakat bedobják a pakliba azért van, hogy félelmet generáljanak vele. Manapság ez egyre nehezebben megy, de a lényeg, hogy ez a cél. Ám nem minden esetben. Animációs film, holtakkal keverve? Mi sülhet ki ebből? A ParaNorman. 

Amikor betettem a lejátszóba a ParaNorman-t, először egy kellemes meglepetés fogadott. Igazán hangulatos volt a képi világa, a színek, a vágások, minden kisebb megoldás azt a célt szolgálta, hogy édesen borongóssá varázsolja a filmet. Ez működött is egy darabig. Annak ellenére mondom, hogy nem vagyok nagy Stop Motion rajongó, mert például engem a Csibefutam idegesített, és ez hasonlít arra. Tehát igen, mondhatni itt nem volt idegesítő a vizualitás. A szereplők megrajzolása viszont már vegyes emóciókat váltott ki belőlem, mert legalább olyan arányban volt idegesítő, mint amilyenben kellemes. Ha már a karaktereknél tartunk, leírom, hogy egyik sem volt túl igényes. Engem szó szerint mindegyik idegesített, talán a főhős kis barátja nem. Na azon a szerencsétlenen tényleg lehet röhögni néha. De sajnos az összes többi klisés, ezerszer látott karakter. Egyikről sem tudunk meg semmit, még a főszereplőről sem. Hihetetlenül felszínes sajnos. És emellett a film megengedi magának azt a luxust, hogy úgy ugorja át saját magát, hogy közben lapos is. De komolyan. Úgy telik el a 92 perc, hogy néha történik valami 1 percig, és azt oszd be a következő húszra. Hajlamos közben elkalandozni a néző, és ez köszönhető annak is, hogy a story nem éppen egyedülálló. A kis Norman, akit mindenki kiközösít, látja a szellemeket. Természetesen ezért bántják az iskolában, a különcök életét éli, de hamarosan beköszönt a rossz, a zombi és boszorkányapokalipszis, ahol csak ő mentheti meg a világot. Bla bla bla... Nem köti le a figyelmünket teljes mértékben, és ez a film legnagyobb veszte. Ez minden film legnagyobb veszte... Óriási pofont adott a mesének az is, hogy az egészen kellemes, vagy humoros részeknél egyszerűen tolakodó volt a zene, míg ott ahol lapos volt az egész - és ebből volt több -, ott csendben ült a zeneszerző, és teát kortyolgatott. Néhol tényleg idegesítően sok. Ráadásul nem egy olyan erős filmzenéről beszélünk, ami megengedhetné magának, hogy várjon, és csak néhol tűnjön fel. Aztán jön a film, és engem vág pofon, mert előfordul, hogy annyira harmonizál muzsika és kép, hogy lúdbőrös lesz tőle az ember. Csak ilyenkor felmerül bennem a kérdés, hogy miért csak 10 percig?! No mindegy is...  

Ugye ahogyan a cikk elején leírom, ez egy animációs vígjáték, így azt gondolná az ember, hogy a humorral ér el nagy sikereket. Ő, nem. Tehát nem humoros. Bevallom, néha vannak jó poénok, amik tényleg ütnek is. De azokat általában a fenti képen látható kis loser süti el, mondjuk szűk félóránként. Lehet, hogy velem van a baj, de én ahhoz szoktam hozzá, hogyha leülök nézni egy vígjátékot, végig jó kedvem van. Az a nagy film, amely nem vígjáték, hanem mondjuk film vagy dráma, mégis keserédes hangulatom van alatta. Vagy az, amelyik úgy nevettet, hogy hatalmas gondolatokat szül. Ilyen például a Wall-E, ha már az animációs filmeknél vagyunk. De a ParaNorman esetében a humor sokszor inkább erőltetett mint hatásos. Sokszor görcsösen mosolyt akar generálni, és nem veszi észre, hogy átcsap primitívbe, vagy hatásvadászba. Zombis alkotás révén, és a hangulat megtartásának érdekében itt is látunk hullát, leszakadó élőholt végtagot, et cetera. Itt viszont annyira nem sikerült megtartani az aranyközéputat, hogy az már megbotránkoztató. Könyörgöm, egy 130 kilós, hajléktalan, épphogy kihűlt hulla nyelve ne lógjon már egy 10 éves gyerek arcába! Ez már sokkal több mint humor. Ez már undorító, és túlzás. Nem is tudom, talán jó 30-40 percet várnunk kell az élőholtak beköszöntéig. Esküszöm, azok a legértelmesebb karakterek. Tök jól ki vannak dolgozva, viccesek, és karikatúrájuk önmaguknak, és az összes zombis kreációnak. Vicces, mégis hű az élőholt filozófiához. Nagyon eredetin vannak megrajzolva, a mozgásuk pedig visszaidézi a klasszikust, az élőholtak hőskorszakát. Sajnos több, mint 1 órát kell várni, hogy megszülessen valami. Valami olyan, amire viszont emlékezni fogok, hogyha meghallom a ParaNorman címet.

Másodpercre pontosan, 20 perccel a film vége előtt egy olyan minőségbéli ugrás történik, amire ember fia nincs felkészülve. Jó, lehet, hogy ezt annak köszönhetően érzem így, hogy szűken előtte jó pár dolog kiverte a biztosítékot. Jólelkű zombik, klisé hegyek. Nem spoilerezek. Tehát történt egy ugrás, ami minden szempontból felülmúlta az addig látottakat. Mielőtt leírnám, hogy miért, kiírom magamból a dühömet, és nem értésemet. Miért? Itt van ez a ParaNorman, egy tényleg nem rossz alapkoncepcióval, ami 70 percig nem jó, de talán még a közepest sem éri el. Aztán gondol egyet a rendező és forgatókönyvíró, és odarak 20 olyan jó, és kellemes percet, ami földhöz vágja, majd megtiporja a nézőt. Miért? Ha a végén ment, miért nem ment előtte is? Szándékos volt? Azt gondolták az alkotók, hogy: "Úgy is a végére emlékszenek, azt nyomjuk meg, aztán mindenkiben megmarad, az első 70 perc meg le van sz#*va.". De könyörgöm, ez nem távfutás, hogy a végén kell sprintelni... Mindegy is, inkább leírom a film utolsó 20 percének varázserejét. Norman leszakad a többiektől, minden idegesítő bugyuta karaktertől, és egyedül marad egy erdőben, a főgonosszal, egy kis boszorkánnyal. Nos kérem, itt megvan mindaz, ami a többi 70 minutumból hiányzik. Remekre szabott zene, ami annyira a filmért dolgozik, hogy hihetetlen. A képi világ két klasszissal szebb mint addig, gyönyörű színek folynak egymásba, remek ritmusérzékkel. A film megszabadul minden sallangtól, minden idióta karaktertől, és végre hoz egy színvonalat. Ha azt a minőséget hozná végig, ez egy 7,5-8 pontos alkotás lehetne. De sajnos ebből bő negyed órát kapunk csak. Persze, itt is van közhely. A párbeszéd ezerszer hallott, és a végkifejlet is lerágott csont. De ott, abban a 20 percben ezt elnézzük. De azért ilyenkor haragszik az ember, hogy lehetett volna ez jobb is, mert az alkotógárdában ezek szerint volt potenciál. Hát, ez van. Én nem csak az utolsó percekre fogok emlékezni sajnos, hanem az odáig vezető nem túl fényes útra is. 

Összességében a ParaNorman egy nem rossz film, néhol jó poénokkal, itt-ott szép, máskor inkább igénytelen vizualitással. Közhelyes, de mi nem az manapság? Nem tudok annyi jót írni róla, amennyi rosszat, mert utóbbiból volt több. Ha összegeznem kéne azt mondanám, hogy egy ismert alaptörténetbe raktak még ismertebb - és idegesítőbb - karaktereket, ahol erőltetett poénok mellett visznek el az utolsó 20 percig, ami pedig remekre sikeredett. Talán az én klasszikus nézeteimbe nem fér bele az, hogy egy kalap alá vegyük a zombikat és a humort, plusz az animációt. Aki szereti a rajzfilmeket, annak ajánlom, mert mondjuk semmivel sem rosszabb, mint a Légy a holdon, vagy a Robotok. De mozijegyet azért ne vegyünk. 

Szerző: Streky

Értékelnek a szerkesztők:

Streky: 6,5

Xenomorph: 4

Santiago: 4

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.