Eden Lake (2008) - színes, angol thriller, 91 perc

Rendező: James Watkins
Forgatókönyvíró: James Watkins
Producer: Christian Colson, Richard Holmes
Operatőr: Christopher Ross
Vágó: Jon Harris
Zene: David Julyan

Számomra érthetetlen, hogy miért van az Eden Lake szinte mindenhol horrorként emlegetve, ugyanis semmi horrorisztikus nincs benne. Se jumpscare, se természetfeletti lények, se brutalitás. Na jó, utóbbiból talán akad egy ”pici”. A címfordítást meg sem említem (Eden Lake – Gyilkos kilátások), mert teljesen céltalan és gagyi. Mi magyarok mindig szeretjük valamivel bővíteni az amúgy hangzatos címeket (Men In Black – Sötét zsaruk). Streky cikkje alapján kaptam kedvet hozzá és mondhatom tökéletes választás volt. Túl sűrűn dobálózunk azzal a mondattal, hogy „Ennél rosszabb már, úgy sem lehet a helyzetünk…” Az Eden Lake, bebizonyítja, hogy de, ennél még mindig lehet sokkal rosszabb.

 Jenny (Kelly Reilly) és Steve (Michael Fassbender) boldog párkapcsolatban élnek. A férfi elhatározza, hogy egy mesés helyre viszi élete párját, az Eden-tó mellé, hogy aztán majd ott megkérhesse a kezét. A felhőtlen üdülést egy kamaszokból álló banda zargatja folyamatosan, míg egyszer csak eldurvul a dolog és onnantól kezdve nincs megállás, kezdetét veszi egy véres vadászat.

Ez a film elmebeteg. Kész. Pont. Ezen nincs mit szépíteni. Itt jegyezném meg, hogy tényleg csak erős idegzetűeknek ajánlott a megtekintése. Túlságosan életszagú, ezáltal túlságosan könnyű beleképzelni magunkat (és ha van, akkor párunkat) a szituációba. Kevés azon alkotások egyike, ahol sorsközösséget tudunk vállalni a szereplőkkel, mert az egész annyira lehetséges. Nincs vámpír, se zombi, mindössze pár 15-16 éves tinédzser, akik bármire képesek. Itt a bármit kéretik szó szerint érteni. Olyannyira hiteles minden másodperc, hogy okkal sorolja nem egy oldal a legnyomasztóbb filmek közé. A képsorok egyszerre bántják a szemünket és a lelkünket, de ezek közül csak az utóbbi fáj igazán egy olyan Fűrészen nevelt nézőnek, mint nekem. Tény és való, hogy a stáb nem spórolt a vérrel, de ez a film sokkal inkább az indulatokról szól. Az indulatok ránk is átragadnak, én speciel nagyon sokszor vágytam rá, hogy kioszthassak egy-két istenes pofont a fiataloknak, valamint nem egyszer kaptam magam azon, hogy ökölbe szorult kézzel nézem a filmet. Félreértés ne essen, teljesen beszámítható vagyok, mindössze arról van szó, hogy a film a végeláthatatlanságig igazságtalan.

Két tökéletes harmóniában élő, végtelenül szimpatikus ember kapcsolatát láthatjuk, amint egy magasabb szintre lép. Tökéletesen fel van vezetve a film, teljesen megbarátkozunk a párral. És egyszer csak bekattan a történet, és nem győzzük fogni a fejünket, hogy ezt most miért kell nekik átélniük. Itt érdemes megjegyezni, hogy a földkerekség legtoleránsabb embereiről beszélek, tehát abszolút nem ők a kezdeményezők. Senki más nem tudott volna higgadt maradni akkor, amikor Steve még mindig csak tárgyalni próbált. Képzeljük csak el, hogy minek kell történnie, ahhoz, hogy egy ilyen embernél is elszakadjon a cérna.

Hihetetlenül merész alkotásról beszélünk, amelynek egyetlen perce sem hatásvadász és még kevésbé klisés. Ez a lényeges különbség az amerikai, illetve az európai filmek között. Az európai gyártmányok nem félnek új, addig kihasználatlan területeken alkotni. Egy tengerentúli horror vagy thriller sem tudta meglépni azt, amit játszva teljesít percenként az Eden Lake: képes hatást kelteni a nézőiben. És itt nem arra gondolok, hogy félelmetes, hanem hogy teljes mértékben átérezhető. Baromi igényes iskolapélda, csak tanulni lehet tőle.

Szándékosan nem fejtem ki, hogy miben nyilvánul meg a brutalitás, illetve az erősebb képek beszúrásától is ódzkodom, ugyanis annak aki még nem látta a filmet semmissé válna a film első negyede, amely tényleg ritka jól megvalósított felvezetés. Én minden különösebb előismeret nélkül tekintettem meg a filmet, ezért minden ”poén” új volt, még trailer-t se néztem. És ennek utólag egyébként nagyon örülök.

Kifejezetten szerettem, hogy nem idióta a gerle pár, szóval nem egy amerikai táborozó tinicsoport a baltás gyilkos erdejében kategória. Szereplőink ösztönösen cselekednek, már-már fűrészi magaslatokban ábrázolja az emberi természetet pánik esetén. Rengeteg érdekes kérdést boncoltat velünk, mint például azt, hogy hol van az a pont, amikor még mentjük a menthetőt, és hol van az, amikor szembefordulunk üldözőinkkel és lesz, ami lesz. Egyszerűen hibátlanul jelennek meg a válaszok a képernyőn, olyan epikus karakterfejlődés megy végbe, amire csak nagyon kevés példa van.

Higgyétek el, nagyon hosszasan tudnám még elemezni a tartalmat, de akkor spoilerbe futnék és senkit nem kívánok megfosztani a remek élménytől. Úgy hogy eljött az idő, hogy kicsit a technikai része is górcső alá kerüljön.
Aki ismer, az tudja, hogy Michael ”generációjának egyik legkiválóbb színésze” Fassbender a kedvenc színészeim közé tartozik. Bőven eleget letett már az asztalra, hogy objektívan is el lehessen róla mondani, hogy igenis egy remekszínész. Így nyugodt szívvel mondhatom, hogy hozza a formáját, ismét egy utánozhatatlan alakítást láthatunk tőle. Kelly Reilly zseniális színésznő, ezt már a Kényszerleszállásban is megtapasztaltam. Az ő karakterére sokkal nagyobb hangsúlyt fektettek és egyszerűen kifogástalanul játssza a kiszabott szerepet. Tényleg nem tudok belekötni egyikük teljesítményébe sem és azért ez ritka lássuk be. A tini rohadékoknál gyerkőcöknél már más a helyzet, ugyanis a bandavezéren kívül senki nem nyújt jobbat átlagosnál, de mivel nem is ők állnak a középpontban, ezért ezt is könnyedén megbocsátottam. A rendezés, valamint az operatőri munka egyaránt nagyszerű, ám a forgatókönyv az, ami igazán arat. Csavarokban gazdag, racionális döntések, valamint ösztönös viselkedések tömkelegét felsorakoztató remekmű. Sajnos maradandó filmzenéről nem igazán beszélhetünk, vagy csak a bennem felgyülemlett düh miatt nem emlékszem semmi maradandóra e téren. Nem tudom. Nem érdekel. Nem érdekel, mivel tökéletes élményt nyújtott így is, sőt lehet hogy egy emlékezetes muzsika kiragadott volna a hangulatból. Ez így volt jó, ahogy.

Szóval egy-két gyerek teljesítményét és a felejthető filmzenét leszámítva nem igen találtam további kivetni valót, de mint ahogy mondtam, ezek nem tényleges, főleg nem zavaró problémák. A filmélményből semmit sem vonnak le. Így természetesen ajánlom minden egyes erős idegzetű olvasónknak, aki 91 perc alatt átszeretné élne, hogy mi az abszolút tehetetlenség és kilátástalanság. Bár továbbra sem tartom horrorfilmnek, tagadhatatlan, hogy a helyszín és a szituációk alapján az is lehetne, csak hogy nem használja a műfaj kötelező elemei. Santiago kolléga szent küldetése, hogy megtalálja a horrorfilmek királyát és amennyiben ebbe a kategóriába sorolja, készítheti a koronát. Sok beszédnek sok az alja, mars filmet nézni!

Szerző: Xenomorph

Értékelnek a szerkesztők:

Xenomorph: 9

Santiago: 8

Streky: 8,5

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.