12 dühös ember (1957) - fekete-fehér,
amerikai filmdráma, 100 perc

Rendező: Sidney Lumet
Író: Reginald Rose
Forgatókönyvíró: Reginald Rose
Producer: Henry Fonda, Reginald Rose
Operatőr: Boris Kaufman
Vágó: Carl Lerner
Zene: Kenyon Hopkins

Rengeteg helyen, rengeteg országban aktuális vitatéma a halálbüntetés. Legalább annyi ellenzője akad, mint ahány támogatója. A támogatók általában azzal érvelnek döntésük mellett, hogy a megdönthetetlen bizonyíték ellenében, igenis megérdemli néhány ember a halálbüntetést. "Ha ő elvette, vegyék el tőle is." Ilyenkor bennem felmerül a kérdés: Melyik a jobb, bűnhődni egy életen át, vagy meghalni? Szerintem az életfogytiglan tartó börtönbüntetés, sokkalta nagyobb csapás egy injekciónál. Ha ezt elmondom, természetesen reflektálnak rá. Ilyenkor jönnek fel a szökés, és az amnesztia szavak... Jó... Akik viszont ellene érvelnek - és én ezen táborba tartozom -, azt szokták mondani: Rengeteg példa van arra, hogy valaki börtönbe kerül, majd 50 év után elér oda a technika, hogy bizonyítani tudják ártatlanságát. És kiengedik, kap egy kis pénzt, nyilvános sajnálatot és bocsánatkérést. Na de komolyan... Lehet kárpótolni 50 évet? Nem... És 100%-osan bebizonyított bűnösség soha nem lesz. Mai cikkem alanya nem más, mint az '57-es (Igen, majdnem 60 éves!), 12 dühös ember címre hallgató klasszikus. Megmondom őszintén, furcsa élmény volt fekete-fehér filmet nézni. Nagyon régóta nem láttam színmentes alkotást. Talán az Árvácska, vagy a Körhinta volt az utolsó, sok-sok évvel ezelőtt. Mai filmünk története, a maga szoros értelmében véve egyszerű. Egy 18 éves fiút vádolnak azzal, hogy leszúrta saját apját. A 12 főből álló esküdtszék összeül, hogy meghozzák a döntést élet és halál felől. A filmben nincsenek nevek, helyszínek. Minden esküdtet a számán említenek, és a történet csupán egy teremben zajlik. Ám ennek a filmnek végre nem az akció, a látvány, és a hatni akarás az erőssége. Ennek a filmnek sokkal több. Minden.

Amit először érdekesnek találtam, a szinkron volt. A film 1957-ben készült, de magyar hangot csupán 8 évvel később, 1965-ben kapott. A magyar szinkron duális érzelmeket váltott ki belőlem. Kicsit csapongónak éreztem, főleg Avar István színvonalát, aki a főszereplőnek, a 8. esküdtnek (Henry Fonda) kölcsönözte a hangját. Nem mondom, hogy bármi gond is lett volna a munkájával, csupán néhol számomra kezdetleges teljesítményt nyújtott. De voltak percek, amikor meg olyan színvonalat hozott beszédével, hogy az bármelyik korban megállná a helyét. Tehát nagyobb mértékben volt jó, mint amikor kevésbé volt meggyőző. Viszont akit mindenképp meg kell dicsérnem, mind színészileg, mind a magyar hangot tekintve, az a 3. esküdtet játszó Lee J. Cobb, akinek hangját Mádi Szabó Gábor kölcsönözte. Na hát az páratlan élményt nyújtott. Persze nem azt mondom, hogy Fonda alakítása nem volt jó, mert borzalmasan hiteles volt, és egyedi. Na de Cobb... Ő viszonylag negatív figurát alakít, bár ez itt teljesen relatív. Mégis annyira meggyőző, és valódi minden mondata, dühkitörése, hogy az hihetetlen. Aki viszont a negatív irányba húzza a dolgot, az a 2. esküdt. John Fiedler, aki Körmendi János hangján szólal meg, nem érdemel túl sok elismerést. Sem a színészi játéka, sem a szinkron nem volt meggyőző. Talán ő volt a leggyengébb láncszem, ebben a hihetetlenül erős alkotásban. Helyezzük egy kicsit más aspektusba a kritikát. 

A film remekül illusztrálja a különböző emberek nem kompatibilitását. Minden privát helyzetben ütköznek, súrlódnak, a közös ügyben mégis hasonlóan döntenek. Ez nagyszerű kritika, amely az emberi gyarlóságot boncolja. A 12 főből mindössze egy az, aki a szavazásnál azt mondja, a gyermek nem bűnös. Ő lenne a 8. esküdt, Henry Fonda. 11 ember állítja bűnösnek a fiút. És lényegében ebből indul az egész történet, és ebből a csírából növi ki magát. Megmutatja, mennyire semmis számunkra valaki olyannak az élete, akit nem ismerünk, ráadásul még gyilkosnak is van titulálva, összecsapott módon. Fontosabb egy baseball mérkőzés, mint egy élet.  A két végletet játszó színész, Fonda és Cobb pedig remek párbajt vív. Mindegyik karakter jelleme kidolgozott, mindegyik ugyanakkora főszerepet kap, de mégis kettejük játéka és csatája az, amitől zseniális film lesz ez. Fonda játéka páratlan, Cobb játéka pedig ellenállhatatlan. Halhatatlan. A mű történeteken keresztül ábrázolja a kor szellemét, a generációról generációra öröklődő örök sztereotípiákat. Például: A mai fiatalok. Ez a gondolat itt is szerepet kap, de olyan jó történeten keresztül, hogy nem is hinné az ember, mégis alátámasztja a hatalmas emberi egoizmus létezését. Ahogy már említettem, a film mind a 100 perce egy szobában játszódik. Első olvasásra azt hinné az ember, hogy ettől monotonná válik az egész, de ez nem így van. A film magában hordoz egy olyasfajta pulzálást, feszültséget, amely nem engedi hogy ellaposodjon a cselekmény, illetve annak filozófiája. A filmben olyan morális vakvágányok kapnak szerepet, mint az általánosítás. Ugye már említettem a "mai fiatalok" esetét, most az általánosítást. Azt hinnénk, csupa közhely. Még ha maguk a fogalmak klisések is, a történetek amelyeken keresztül prezentálják őket, zseniálisak. Teljesen új értelmet nyer minden, eddig lerágott csontnak vélt gondolat. Kritizálja azt aki általánosít, kritizálja azt, aki felsőbbrendűnek tartja magát társainál. Ami még kiemelkedő, az a karakteralkotás, és azok megírtsága. Erről is beszélnék egy kicsit.

Ami rögtön, és végig az ember szeme előtt lebeg, az a karaktereket övező komplexség. Minden jellem rendkívül specifikus, és élethű. Nem tűnnek színészeknek, sőt szerepeknek sem. Valódi, létező személyiségek, egytől egyig. És ez nem csak akkor figyelhető meg, amikor egy-egy karaktert előtérbe helyeznek. Sokszor van a filmben, hogy bár egy esküdtre fókuszál az operatőr, mégis látszódik 1-2, sokszor 3 ember is mellette. Én direkt figyeltem azok játékát is, akik csak háttérbe szorulnak. Teljesen természetes. Elejtik a tollat, leverik a papírt, köhögnek, izzadnak, orrot fújnak, beszélnek magukban. Annyira természetes atmoszférát teremtenek a színészek, és ez annyira fokozza a realisztikus érzetet, hogy teljesen át tudjuk izgulni a filmet, és valóban érdekel minket minden ember véleménye. Minden érv, és ellenérv. A film nagyon eredeti ötletekkel áll elő a ritmus fokozásának érdekében. Nem, nem robban fel a város, és nem jönnek űrlények sem... Sajnálom... Na de a viccet félretéve. A rendező úgy fokozta a taktust, hogy váratlan csattanókat adott egy-egy teljesen az addigi ütembe illő történésnek. Ez olyannyira felkelti az ember érdeklődését, hogy szinte már-már hozzá akar szólni a vitához. Mert hát abból van bőven. Talán ezért tudnak ennyire megmutatkozni a színészi kvalitások. A 12 dühös ember fenomenális kérdésekkel operál, s azokat megspékeli frenetikusabbnál frenetikusabb válaszokkal. De tényleg, olyan kreatív és egyedi, hogy egy filmben sem tapasztaltam még ilyet. Ha már említettem a vitákat: A filmben sok olyan epizód van, mikor a kimerültségtől ingerült emberek hirtelen dühbe gurulnak. Na ott aztán kiélhetik minden tehetségüket. Minden idők egyik legjobb alakításait látjuk a szalagon. Döbbenetes élmény. Olyannyira nyomatékos és hihető minden kirohanás, hogy azt kell mondanom, szerintem a színészek valóban dühösek voltak. A film közepétől - talán a dühjeleneteknek köszönhetően - Cobb játéka olyannyira domináns lesz, hogy az ember alig várja az ő momentumait. A lüktető történésekbe néha bele-bele szúrnak - remek rendezői érzékkel - egy-két dialógust. Ezek is mind egytől egyig hitelesek, valószerűek, hétköznapiak. Emellett kapunk remek, ízléses szimbólumokat, mint például az eleredő eső. Nem lövök le többet, nézzétek meg! Tudjátok, filmzene mániás vagyok. Ennél a filmnél sajnos ezt momentán nem tudom dicsérni. Nem mondom, hogy rossz volt a melódia, de nem tartanám kiemelkedőnek sem. Igazából nem is nagyon szólt talpalávaló a filmben, észre sem vettem. Nem tudom, hogy ez jó, vagy rossz-e. Az utolsó pozitívumot még hátrahagytam. 

A film folyamán, a 3. esküdt (Akit fentebb már dicsértem) elmesél egy történetet a fiáról, kettejük kapcsolatának megromlásáról, haragjáról. Ő az aki végig, fennhangon állítja a fiú bűnösségét, s a végén egyedül marad eme véleményével. Azt hiszem innen már össze tudjátok rakni a képet. Nagyon jól meg van írva a két végletkarakter, Fonda és Cobb. Előbbi a halk, de erős jellem, utóbbi pedig hangereje mögé bújtatott, gyenge jellemű ember, aki minden gyerekben a saját fia hibáit látja. (Ezek a mai fiatalok...) Itt megint tetőfokára hág a színészi játék, ugyanis azt kell mondjam, ennél a résznél Cobb nem csak Fonda-t, de az egész aktori gárdát leszerepli. Toronymagasan. Ahogyan elhiteti velem, hogy saját kudarcai miatt az összes gyerekre haragszik, illetve beskatulyázza őket, az rendkívüli. Nem is biztos, hogy láttam ehhez hasonló színészi játékot. Ilyenkor megértem azt, aki hangoztatja, hogy a legjobb filmek a '70-es évek előtt készültek. S ahogyan kezdtem cikkemet, úgy is szeretném lezárni. Remélem a halálbüntetés nem lesz soha már elterjedt módszer, de ha mégis, akkor azt szeretném, hogy minden életről 12 ilyen, dühös ember döntsön. 

Szerző: Streky

Értékelnek a szerkesztők:

Streky: 8,5

Xenomorph: 8

Santiago:

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.