Jó reggelt, Vietnám! (1987) - színes, amerikai vígjáték, 121 perc

Rendező: Barry Levinson
Forgatókönyvíró: Mitch Markowitz
Producer: Larry Brezner, Mark Johnson
Operatőr: Peter Sova
Vágó:  Stu Linder
Zene: Alex North

Mindig hatalmas bajban vagyok, amikor egy régi film kerül a terítékre. A világ annyit változott, hogy felfoghatatlan és egyszerűen megváltozott az ízlés, valamint a filmek iránti igény, ami meg is magyarázza, hogy miért nem készül több olyan alkotás, mint a Jó reggelt, Vietnám! Egyszerűen arról van szó, hogy a mai pörgős filmekhez nem is lehet hasonlítani az ilyen kaliberű műveket és nem is próbálom megtenni. Számomra a legnagyobb probléma a régi filmeknél az, hogy nem tudok kötődni hozzájuk valamilyen okból kifolyólag. Emlékszem, amikor kiskoromban először láttam az Alien első részét, akkor az egész világába beleszerettem és ledaráltam az összes folytatását. Sok évvel később és megannyi horrorfilmmel a hátam mögött azonban egyszer újranéztem a klasszikust és őszintén kimondom: nem tetszett már közel sem annyira, mint régen. Az egész kezdetlegesnek tűnt és rengeteg kiaknázatlan területet vettem benne észre. Mindazonáltal megmentette az egészet az a tény, hogy „régen nagyon szerettem.”

A Jó reggelt, Vietnám! esetében azonban bajban voltam, mert kiskoromban nem érdekelt a már akkor is klasszikusnak mondható mű. Sose láttam, sose kötődtem hozzá, de hiszek abban, hogy ha megnézzük azt, hogy egy műfaj honnan jött, akkor megláthatjuk, hogy hova fejlődött (vagy épp hova nem fejlődött) és merre tart a jövőben. A legtöbb ember feltétel nélkül imádja ezt a filmet és érdekelt, hogy mit tud vajon adni, ami engem is megfog. A történetet nagy vonalakban ismertem, de nem néztem utána a dolgoknak itt sem, hiszen ha már ennyi ember szereti, akkor annak oka van. A megnézése után mégis kétes érzésekkel bámulok a képernyőre miközben ezeket a sorokat írom…

A történet szerint egy Adrian Cronauer (Robin Williams) nevű új rádiós érkezik Vietnámban, akit Krétáról azért helyeztek át ide, mert azt gondolták, hogy tehetségével képes javítani a katonák hangulatán és harci morálján. Megérkezése után azonnal feltűnik neki, hogy ez bizony már nem egy nyugodt kis ország, épp háború dúl az erdőkben és a terrorizmus lassan a városba is elér. Adrian már az első adása után szeretett és közkedvelt rádiós lesz, ám nem olvashatja be a cenzúra miatt a háborúval kapcsolatos híreket, amihez egyáltalán nem fűllik a foga, főleg miután majdnem rárobban az egyik épület. Folyamatos harc dúl Vietnámban: az erdőkben, a városban és bizony még a stúdió falai között is minden kimondott mondat után felelősséget kell vállalnia. Csakhogy aztán Adrian megismer egy vietnámi lányt…

Szerintem életemben nem láttam olyan filmet, ami kvázi a rádiózást helyezi a középpontba és ezt ott is tartja a kinn zajló háború ellenére. A mű nem ítélkezik a háború felett, mindössze a szereplők hozzáállása alapján tudunk választani, hogy mi melyik oldalon is állunk. Itt szögezném le, hogy Robin Willams-et én kiskorom miatt inkább a gyerekeknek készült filmjeiből ismerem: ki ne emlékezne a Hook végén a nagy csatáról vagy épp Mrs. Doubtfire baromkodásaira? Furcsa, de valahol olyan, mintha ő lenne az egyetlen olyan fehér színész, aki inkább a Chris Tucker-Eddie Murphy és egyéb hasonszőrű, főleg arccal játsszó színészek táborát erősíti. Teljesen megérdemelten meg is kapta az érte járó Golden Globe-ot a remek teljesítményéért.

A rendező, Barry Levinson első ismertté váló műve ez és ezután indult be igazán karrierje: a kicsit későbbi Esőember hozta meg igazán az áttörő sikert. Itt a rendezés egyébként teljesen korrekt, de semmi kiemelkedőt nem tudnék mondani a ”What a wonderful world” című sláger alatt zajló jelenetet leszámítva, mert az valami félelmetesen el lett találva. Az ilyesfajta villanásokból sejthető, hogy egy rendezőben igenis van potenciál és ez később nem is maradt eredménytelenül. Akiről még érdemes beszélni az Forest Whitaker, akit ezelőtt még sosem láttam pozitív szerepben (és ilyen fiatalon sem!), de ezek szerint mindkettő irány jól áll neki. Mikor gonosz, akkor kifejezetten antipatikus, de itt például üde színfolt volt, amikor megjelent. Egyébként az összes többi szereplő hihetően játszik és ezért nyugodt szívvel jelentem ki, hogy ezt a történetet bizony a színészgárda viszi el a hátán.

Merthogy sajnos nekem például Williams rádióműsorai nem igazán jöttek át: erőltetettek voltak és volt pár fejfogós rész is. De mikor megjelent ez a film, akkoriban ez a fajta humor volt érvényben, így ezt hibáztatni max annyira lehet, mint a nagymamát, aki még mindig kötött pulcsit hord (bár lehet, hogy rossz a példa, mert a retró fénykorát éli megint…). Mindenesetre amikor nem épp a rádióba beszél, akkor meglepően jó szarkasztikus és csattanós mondatokat kapott, amiket tökéletesen kivitelezett. És a vitajelenetnél Whitaker is kimutatja a foga fehérjét: tehetséges az az ember basszus. A zenék egytől egyig remekek és olyan klasszikusok csendülnek fel, mint az „I Feel Good” James Brown-tól vagy a már említett Armstrong sláger. Akciójelenetekre senki ne számítson, viszont jópár emlékezetesre igen, mert például a katonáknak tartott élő rádiókabaré vagy a vietnámi utcákon való sétálgatás mind figyelemfelkeltő és érzelmes. Ezt hiányolom kicsit a mai filmekből: egyszerűen nem tudnak olyan mély érzelmeken operálni, mint a korábbi társaik. Vagy csak nincs már erre igény?

A probléma akkor ütötte fel a fejét nálam, amikor megéreztem azt a bizonyos erőlködős izzadtságszagot. Egyre több erőltetett jelenet jött elő és a filmbe ültetett szerelmi szál nekem borzasztóan kidolgozatlan, kezdetleges és semmilyen. Semmitmondó holtjátékokat köszönhettünk ezeknek és mindezt csak azért, hogy a film csattanójának szánt résznél Cronauder érdekelt legyen. Ezen keresztül akarták bemutatni nekünk az érem másik oldalát, ami egyébként remek ötlet volt, de annyira vérszegényre sikerült, hogy egyáltalán nem emiatt érzünk szimpátiát az ottani lakosok miatt. Ha ugyanezeket a képeket leadják Cronauder nélkül, akkor is ugyanezt a hatást érik el nálam. Egyébként meglepődtem így a mai fejemmel, hogy atyaég, ez végre nem egy amerikai propagandafilm, ami azt akarja a számba rágni, hogy menjek katonának. Éppen ellenkezőleg: bemutatja a háborúskodás hiábavalóságát egy ki sem mondott cél érdekében, ami érthetetlen a mai Call of Duty-n és Csatahajó-n felnövő generációnak. Mondom én ezt a ’92-es születésemmel, tehát amikor a film a fénykorát élte valószínűleg még meg sem születtem…

Nekem speciel a film vége konkrétan semmilyen lett. Jópofa volt az utolsó rádiófelvétel szövege, de rövid volt és elnéztem volna pár ember bosszankodó arckifejezését emiatt. Ráadásul külön nem tetszett, hogy a klasszikus filmekre jellemző tulajdonságokat mind tartalmazza. Gondolok itt olyasmikre, hogy a rossz elnyeri a büntetését és a jóé az erkölcsi győzelem. Szerintem egy háborús országban zajló filmnek nem ilyen dolgokkal kellene foglalkoznia, de belátom, hogy ez akkoriban elvárt elem volt a mozgókép készítésekor. Amiben a Jó reggelt, Vietnám! remekel viszont, az az, hogy tökéletesen mossa egybe a barát és az ellenség fogalmát: bemutatja, hogy ez sosem fekete és fehér, mindig van egy másik nézőpont, amit illene figyelembe venni. Fontos erkölcsi kérdések is felmerülnek, amikből talán a legnagyobb az, hogy „Kell-e cenzúrázni a rideg vietnámi híreket?”.  Jogukban áll tudni az igazat vagy túl demoralizáló lenne? Ezekre a kérdésekre természetesen a rendező nem válaszolt: hagyta, hogy mindenki döntse el magának és ha ezen elgondolkodunk közben, akkor már elérte a kitűzött célját.

„Jó kis film ez, csak más”- talán így tudnám kifejezni a véleményemet. Értem én, hogy mit szerettek anno (és mit szeretnek most is) benne az emberek, de ez engem valahogy nem tud már annyira megfogni. A téma jó, a színészek jók, de hiányzik belőle sok olyan apróság, amivel megvett volna magának. Borzasztóan gyenge volt a szerelmi szál és komolyan összecsapottnak éreztem a végét, nem tudom miért. Megjelent a stáblista és nem úgy álltam fel, hogy mekkora film volt ez, sokkal inkább úgy, hogy „Ennyi?”. Hamar eltelt a két óra, de többet vártam volna azok alapján, amekkora hype-ot kapott az évek során. Egyedi film, ami megelőzte a korát csak nem annyira, hogy a mai felgyorsult világban újra elővegyem és többször is rajongásból megnézzem Cronauer vietnámi kalandját…

Szerző: Santiago

Értékelnek a szerkesztők:

Santiago: 6.5

Streky: 7

Xenomorph:

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.