Pi élete (2012) - színes, amerikai kalandfilm,
127 perc

Rendező: Ang Lee
Forgatókönyvíró: David Magee
Író: Yann Martel
Producer: Ang Lee, Gil Netter, David Womark
Operatőr: Claudio Miranda
Zene: Mychael Danna

Ha hozzám hasonlóan imádjátok a filmeket, akkor bizonyára feltűnt, hogy néhány műben egyszerűen csak nincsen meg a potenciál ahhoz, hogy kiemelkedő legyen. Sokat gondolkodtam azon, hogy vajon melyik a legnehezebben elkészíthető műfaj vagy azon, hogy vajon az általam látott alkotásokból melyiket volt a legkörülményesebb leforgatni. Ezek persze csak költői kérdések az ég felé, de tény, hogy az előbb említett potenciálhiányos filmeket elkeseredetten próbálják elkészítőik valahogyan mégiscsak a többi fölé emelni. A legtöbb probléma, hogy ilyenkor automatikusan megszületik a „ha már nincs mély mondanivalója, akkor legalább látványos legyen” elmélet, amivel önmagában nem lenne baj, ha nem heti szinten öntené ki az ilyeneket magából Hollywood. Emellett persze egyetértek azzal, hogy agyatlanul szórakoztató filmekre is nagy szükség van: nekem például remek kikapcsolódás betenni a régebbi Adam Sandler-filmeket vagy egyéb buta vígjátékokat, esetleg indokolatlanul sok robbanással tarkított akciófilmet. Ilyenkor a cél egyszerű: kössön le és élvezzem. Pedig objektíven nézve bizony egy nagy nullával egyenlőek. Ez van, az álomgyár érezhetően kezd kifogyni az önálló ötletekből, nem véletlen, hogy a remake-ek, a folytatások és a könyv/képregényadaptációk korát éljük.

A Pi élete nálam elég erősen indított azzal az elképzeléssel, hogy a film megnézése után megtérek vagy épp átértékelem a vallásról eddig alkotott képemet. És mit ad Isten? Rommá játszották a mozik az előzetesét és hitemre mondom, egyre inkább érdekelt. Már egyből feltűnt, hogy elképesztő látványvilággal fog rendelkezni és bizony a történet is megragadott, mert alapvetően érdekelnek –és itt vissza is térnék arra, hogy szerintem melyik a legnehezebb műfaj- az egy helyen játszódó alkotások…

Egy ihlet nélküli írót egy indiai férfi beajánl az idős Pi-hez (Irrfan Khan)  azzal a szöveggel, hogy ha meghallgatja a meséjét, át fogja értékelni a vallásról alkotott képét és talán még ötletet is ad neki az íráshoz. Pi persze vendégszerető módon leülteti a férfit és mesélni kezdi élete történetét. Ő ugyanis Pondicherry-ben látta meg a napvilágot és ott is élt békességben egészen addig, amíg apja az állatkertjükben tartott állatokat el nem akarta szállíttatni Kanadába és ott eladni azokat. A hajóútjukat egy óriási vihar zavarja meg, amiből Pi (Suraj Sharma) kerül ki egyedül élve egy mentőcsónak segítségével. Családja és a jövője egy pillanat alatt omlik össze és ő kinn van az óceán közepén, amikor is rájön, hogy mégsincs igazából egyedül: az állatkert egyetlen bengáli tigrise vele utazik…

A Pi élete valami elképesztő látványvilággal operál. Az első képkockától az utolsóig minden beállítás csodaszép és az embernek az az érzése támad, hogy ezt a filmet bárhol megállíthatná, akkor is egy bitangszép képet látna. A víz kidolgozottsága mind háborgó-, mind pedig nyugodt állapotban vagy nagyon reális és életszerű vagy pedig szürreálisan gyönyörű. Igazából nem kellene nagyon a látványvilágról beszélni így 2013 elején már, hiszen szinte alapvető elvárás az, hogy egy film igenis legyen kimagaslóan szép, ha már a technológia engedi. De úgy érzem –és ezt a trailerben Ti is láthatjátok- , hogy ez valahogy mintha egy jó tíz centivel feljebb tette volna a lécet letisztultságával és egyszerűségével a többi látványorientált film számára és ez elég nagy dolog.

A színészi játékot tekintve akkor és ott nem fedeztem fel semmi kiemelkedőt, de utólag, ahogy magamban helyre tettem a dolgokat egyértelművé vált, hogy Suraj Sharma valami elképesztően életszerűen adta elő nekünk a dolgokat, amit egy stúdióban eléggé nehéz megvalósítani, ebben biztos vagyok. A film másik főszereplője a Richard Parker nevű tigris, aminél a CGI egyszerűen brillírozik. Az egész állat számítógépes, de ezt az esetek 99%-ban észre sem vesszük: élő és lélegző főszereplővé lép elő a filmben, a macskafélék mozgáskultúráját és viselkedését tökéletesen utánozva. A technikai brigád ha ezért nem kap Oscart, akkor nem tudom, hogy miért kaphatna.

A film legfontosabb része szerintem mégiscsak a csónak, ami körül zajlanak az események. Emiatt lehet Pi és a tigris életben és ez az a pár négyzetméter, amiért szinte folyamatos területháború folyik. Pi nem képes ösztönösen cselekedni, ha az utolsó társáról van szó, még akkor sem, ha az gondolkodás nélkül megenné őt, hogyha elfordulna egy pillanatra. Pedig a tigrisnek is szüksége van ám Pi-re, ha túl akarja élni, ám állat lévén ez nem tudatosul és ez a furcsa status quo adja az egész film gerincét: ez a feszültség, a feloldódás és minden érzelemkiváltás forrása. Legnagyobb bánatomra azonban sok dolog kidolgozatlan maradt és emiatt néha az ember észreveszi, hogy bizony még másfél óra után is azon a hajón vannak és ez könnyen unalmassá is teheti az élményt. Ez szintén ad egy kettősséget az egésznek, mivel a film célja egyértelműen az, hogy átérezzük Pi helyzetét és szerintem ez maradéktalanul teljesül (nekem konkrétan már a fa-, akarom mondani batyum kivolt az egész csónakkal). Emellett viszont a helyszín nekünk sem túl szimpatikus egy jó 10 perc után és mivel mégis ezt kell néznünk, ezért eléggé keserédes szájjal nézzük tovább és várjuk a technikai rész következő villantását.

Negatívumként még elmondható, hogy Pi családjához fűződő viszonya kicsit sincs elmélyítve, csak elmesélés útján ismerjük meg őket igazából és ezért mikor a hajó elsüllyed valahogy nem érezzük azt, hogy sajnálnánk őket. Ugyanez az összedobottság érezhető azon a harmatgyenge szerelmi szálacskán, amit próbáltak belepasszírozni abba a kevés előtörténetbe. A vallási oldalt pedig nagyon finoman kezeli: szinte alig esik szó róla a történet közben. Emellett mikor már mi magunk kezdünk tengeri betegek lenni a sok csónakázástól, akkor Pi talál egy szigetet, ami a trailerben is látható, ahol van egy kis tavacska. Na és mit csinál? Belemegy úszkálni! Hát komolyan mondom már én voltam rosszul ettől, szóval nekem ő ne lubickoljon vagy 100 nap koplaló-szomjazó-tutajozgatás után… Ez persze már kicsit szőrszálhasogatás :)

Összességében elmondható, hogy egy gyönyörű filmről van szó és ez mind képi világát -, mind pedig érzelmi töltetét nézve igaz.  A színhasználat meseszép (pont ezért érthetetlen számomra, hogy miért nem jött IMAX-be), a helyszínek fantasztikusan kidolgozottak (már az a pár) és ez egy remek –kicsit durván induló és folytatódó- kaland. Ennek ellenére javaslom, hogy ezen próbálja meg túltenni magát az ember, mert ha ez sikerül, akkor egy nagyon szép filmélménnyel gazdagodik, ami kiemeli azt a problémát, hogy számomra az alapfeltevés nem volt elég erős ahhoz, hogy az Év Filmje legyen, de így még csak a TOP 5-be sem került bele...

Szerző: Santiago

Értékelnek a szerkesztők:

Santiago: 7.5

Streky:

Xenomorph: 7

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.