Életrevalók (2011) - színes, francia vígjáték/film,
112 perc

Rendező: Eric Toledano, Olivier Nakache
Forgatókönyv: Olivier Nakache,
Eric Toledano
Producer: Nicolas Duval-Adassovsky,
Laurent Zeitoun, Yann Zenou
Vágó: Dorian Rigal-Ansous
Zene: Ludovico Einaudi

Annyi ideig halogattam ezt a filmet, hogy már szinte a nemezisemmé nőtte ki magát. Szó szerint féltem e mű kritikájának megírásától. Nem tudom miért. Talán a saját kvalitásaimat éreztem, érzem kevésnek ahhoz, hogy megírjam az Életrevalókat. Hát ez majd most kiderül. Azt gondolom, hogy bár hiába az amerikai filmipar mögött áll a legnagyobb PR, marketing, hype, az európai filmgyártás egy szinttel felette áll. Azért ha belegondolunk milyen filmeket kaptunk a saját kontinensünktől, elállhat a lélegzetünk. A Profi; Isten városa; Pofa be!; vagy például szerintem minden idők egyik legjobb filmje, a Berlin felett az ég. Mind, egytől egyig remekmű. Tehát úgy hiszem nehéz dolgom van most. Itt ismét az a helyzet áll fent, mint a Truman Show-nál. A filmet vígjátéknak tüntetik fel szinte mindenhol. Kétség kívül all time talán a legintelligensebb vígjáték, de azt hiszem annál mélyebb, és több. Egy filozófiai kincsesláda, egy dramaturg komédia. Azt is megkockáztatom, hogy 2011 messze legjobb filmjéről beszélünk. Mert minden stimmel. Szokásomhoz híven, eme bevezetés után ki is fejteném, hogy miért gondolom így.

Már biztosan észrevettétek, hogy rögeszmém, sőt mániám a filmzene. Nálam ez hatalmasat ütött most. Szeretem a komolyzenét, ráadásul a kedvenc hangszerem a zongora. És az Életrevalók filmzenéjét korunk egyik legjobb zongoristája komponálta. Ludovico Einaudi számára bőven lehetett motiváció egy olyan filmben, ahol elhangzik egy Chopin neve. És azt hiszem, a kellő motiválás meg is tette hatását. Megkaptuk minden idők egyik legjobb filmzenéjét. Talán egy kicsit ez is hozzájárul ahhoz, hogy ennyire méllyé varázsolja az egész filmet. Ülök, s gondolkodom mit írjak. De csak az kattog a fejemben, hogy mennyire sokatmondó, tartalmas alkotás is ez. Komolyan mondom, nagyon nehéz írni róla. A történet igazán eredeti. Látszik, hogy nem hollywood-i kliséhalmaz. Az ejtőernyős balesete után, nyaktól lefelé mozogni képtelen francia arisztokrata, Philippe (Francois Cluzet) segítségre szorul. Egy nap egy fekete férfi ront be az állásinterjúk közepén, és egy papírt akar aláíratni Philippe-el, hogy megkapja a segélyét. De Driss (Omar Sy) valahogy mégis munkába áll a francia luxusvilla falai között. Két teljesen eltérő világ találkozik. Az, akinek mindene megvan de élni nem akar, találkozik azzal, kinek semmije, csupán élni akarása. A gettóból érkező Driss többet tanít az életről a nézőknek, mint akármelyik tanár, vagy professzor. A humoron és filozófián keresztül kettejük között olyan barátság alakul ki, mely egy külső ember számára hihetetlen, és felfoghatatlan. A jómódú gazdag arisztokrata, a börtönből szabadult fekete férfi mellett. Hihetetlenül igényes a humor. Olyan intelligens, és finom, de mégis hatásos, sőt, néhol kifolyik az ember könnye. De nem lesz erőltetett, buta, és haszontalan. Négyszer láttam ezt a filmet, de negyedjére is tudott újat adni. Negyedjére is fedeztem fel benne utalásokat, rejtett szimbólumokat. És ami még fontosabb, negyedjére sem untam, egyetlen percét sem! A Phillipe-et alakító Cluzet játéka karcolja a hibátlant. És van egy bizonyos passzív képessége is. Annyira mélyre hatoló tekintete van, melyből tükröződik a keseredettséggel birkózó büszkeség. Keveredik a távolságtartás, a szeretettel, a szeretni akarással. Rendkívül jól alakítja a nyomorék ember szerepét, nekem kicsit Dustin Hoffman Esőembere jutott eszembe róla. És egyszerűen kellemes nézni a színészt a vásznon. Katartikus élmény. A Drisst alakító Omar Sy pedig számomra az év legkellemesebb meglepetése volt. Ő nem színész. Ő egy gettóból érkezett, szegény, gyötört előéletű fekete srác. Legalábbis 112 percig ebben a hitben él az ember. Két véglete van a karakternek. A poénkodó, magát nem meghazudtoló külvárosi vagány, ki ontja a jobbnál jobb poénokat, és lazaságával leszaggatja a környezetében feszesen élő béklyókat, illetve a másik véglet, ahol extázis szerűen komoly, arcáról tükröződik a tapasztalat, és az érettség. Tudja mi mozgatja a világot. Mindent átélt már. És e két karaktervéglet szüli azt az összehatást, ami tökéletessé teszi a filmet. Lenyűgözővé. Szeretnék beszélni picit a filozófiai részéről is.

Világ életemben azok a filmek mozgattak meg legjobban, mely után ülök, s csak bámulok magam elé. Ilyen például a már említett Esőember, vagy az Aranypolgár. De sokat tudnék már mondani szerencsére. Ez a film is beállt a sorba. Mikor megnéztem, s a végén megszólalt az Intouchables theme, csak ültem, és annyit tudtam mondani: Ez film.. Ez film.. Tökéletes mintája a Yin & Yang elméletnek. Keveredik tűz és víz. Két ellentétes pólus tökéletes szinkronja ez. Hogy egy büszkeségtől dagadó külvárosi ember azáltal lesz hatalmasabb annál, ahonnan jön, hogy egy bizonyos szemszögből megalázkodik. De mégsem. A két karakter között úgy tud ilyen hatalmas barátság kialakulni, hogy nem éreznek szánalmat egymás iránt. Pedig mindkettő szánhatná a másikat. De nem. Ugyanis a szánakozás az elfogulatlanság ketrece. Tényleg hihetetlen az, hogy két ennyire eltérő karaktert ennyire jó összhangba tudtak hozni az alkotók. Ebben van a film fő ereje azt hiszem. Ezt megfűszerezik a klasszikus felvételi módszerekkel, mely ad egy kis művészi hatást az egésznek. Használják a jó öreg ansnitt beállítást, a klasszikus vágásokat és elhelyezéseket. Kellemes légkört teremt, az biztos. És ugye ez alá jön a már általam egekbe emelt muzsika. Hibátlan. Az is rendkívüli, ahogyan a két teljesen eltérő karakter megfosztja a másikat a láncaitól. Driss elveszi Philippe depresszióját, fájdalmát, és kétségbeesését, míg az elveszi Driss legnagyobb fájdalmát. Azt, hogy semmibe nézi saját magát. Remekül felépített karakterek, remek plánokon. Nagyon jó és eredeti mellékszereplők. Árad a boldogság, és a szeretet, mely ötvöződik a drámával, és fájdalommal. Hihetetlenül ízléses romantika és realitás elegye ez. Félelem és fájdalom találkozása az emberi eszme küzdeni akarásával. A bizonyíték, hogy nem számít honnan jövünk, csak hogy hová tartunk.

Véleményem szerint minden idők legintelligensebb vígjátékát láthattuk, egy örökre emlékezetes zenével, s két halhatatlan alakítással. Egy film, mely olyan mélységeket karcol, és olyan filozófiai tanokat oszt ki, melyen gondolkodnunk kell. Egy film, mely összekapcsolja a nevetést a sírással úgy, hogy boldoggá tesz, de gondolkodtat. Életem egy meghatározó alkotása. És elnézést szeretnék kérni, hogyha elfogultnak tűntem, és csak jó dolgokat írtam a műről. Talán nem is tudnék mibe belekötni, még akkor sem, ha a legkritikusabb szemmel nézem. Örülök, hogy láthattam két ennyire eltérő életet egymásba fonódni, és megnyugtat, hogy nem fikció. A film valós történetet dolgoz fel, és ez még hitelesebbé teszi az egészet. Boldog vagyok, hogy láttam egy ilyen csodát megszületni a vásznon, hiszen minden generációnak megvan a maga "nagy" filmje. Ez pályázhat rá. Kerüli a púdert, mégis boncol. Kritizál, és kérdéseket tesz fel. Prezentál két teljesen eltérő embert és életet, hibákkal, gyengeségekkel együtt. Két hátrányos helyzetet. Egymás mellé állítja a fizikai, és a lelki lemaradást, vagy hátrányt, és pimaszul versenyezteti őket. Majd kiegészítik egymást. Két remek élet, mely egytől egyig életrevaló. 

Szerző: Streky

Értékelnek a szerkesztők:

Streky: 9,5

Xenomorph: 10

Santiago: 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.