Looper - Az időgyilkos (2012) színes, amerikai
sci-fi akciófilm, 118 perc

Rendező: Rian Johnson
Forgatókönyvíró: Rian Johnson
Producer:  Ram Bergman, James D. Stern
Operatőr: Steve Yedlin
Vágó: Bob Ducsay

Nagyon bevett szokás, hogy a nem elképzelhetetlen tudomány témáit segítségül hívva próbálnak meg filmet készíteni. Így van, most konkrétan a sci-fi témáról beszélek. Gyakori hiba, hogy ebbe a kategóriába csakis kizárólag űrlényeket képzel az átlagnéző. Sokkal több rejlik ebben a zsánerben, kedvelt témái közé tartozik például a mesterséges intelligencia (Én, a robot), az utópiák (A sziget), alternatív világok (Mátrix), valamint az idő uralása (Különvélemény). Ezen filmek minőségileg legtöbbször két részre bonthatóak: a mesterművek, mint például a már említett Mátrix, valamint az „Erre komolyan szükség volt?” kategória tagjai, mint például a nevére teljesen rászolgáló Lopott idő, ahol maximum csak az alapkoncepció értékelhető, míg a megvalósítás az emésztőgödör áldozatául esik. A Looper azon kevés alkotások egyike, ami miatt lassan létrehozom fejben a harmadik gyűjtőhalmazt, amibe azok a sci-fi filmek kerülnek, amire bár kicsit száj húzva, de mondhatjuk, hogy összességében nem volt annyira rossz. Az időutazás témáját választotta, ami a sci-fi egyik alappillére, viszont nagyon nehéz úgy elkészíteni, hogy ne legyen benne logikai bukfenc.

A távoli jövőben annyira kifinomult a nyomkeresés, hogy gyilkosság esetén pillanatok alatt nyomára bukkannak a tettesnek. Éppen ezért, ha a maffia el akar tenni valakit láb alól, akkor az illetőt, visszaküldik a múltba (2044-be), hogy egy ott várakozó bérgyilkos, ún. időgyilkos (looper) elvégezze ezt a feladatot. Ilyen időgyilkos Joe (Joseph Gordon-Levitt) is, aki egyik nap azzal a feladattal szembesül, hogy jövőbeli önmagát (Bruce Willis) kell megölnie. Az idős Joe megszökik, majd közli fiatal énjével, hogy a jövőben egy Esőcsináló nevű, telekinetikus képességgel bíró ember halomra öli az ex-időgyilkosokat. A terv a következő: még gyerek korában végezni az Esőcsinálóval. Ám a fiatal Joe-t még nem törte meg annyira az élet, hogy ilyesmire képes legyen…

Ennyi a történet elöljáróban és gondolom nektek kivisít belőle az a bizonyos dolog, ami a rossz irányba sodorta az egész ötletet az elejétől kezdve: Miért kellett ebbe a telekinézis? Nos, a válaszom az, hogy fogalmam sincs és valószínűleg a készítőknek sem volt, ugyanis a film mindössze annyit közöl velünk, hogy a közeli jövőben egyes emberek rendelkeznek ezzel a képességgel, ám ez az adottság nem sokat ér, ugyanis csak kistárgyakat képesek emelgetni kb. 20 centi magasra. Ez volt az első pillanat, amikor fejemet fogva feltettem a költőikérdést: Ennyi?! A stáblista felbukkanásakor a film tudatta velem, hogy igen, csak ennyi, majd igényesen szemen köpött. Legalábbis én így éltem meg. És ez még csak a telekinézis része a Loopernek, ami máskülönben a film hanyagolható töredékét teszi ki. Bár mondhatnám, hogy ez az egyetlen olyan kérdés, amit lógva hagy a néző számára. Nem igazán jutunk információhoz azzal kapcsolatosan sem, hogy hogyan és milyen körülmények között találták fel az időutazást, ami viszont csak azért baj, mert így legalább olyan szintű mondvacsinált ürügyé válik, mint a telekinézis. A készítők valószínűleg felhozták ezt a két témát és gondolták minden adva van egy jó filmhez, csak épp magyarázatokkal nem szolgáltak. Kiváltképp csalódás volt az is, hogy a jövőből alig kapunk egy-két képkockát. Nem látjuk a jövőbeli Esőcsinálót, nem látjuk az akkori modernizációt, nem látjuk a rendszert, nem látjuk mindazt, ami miatt az öreg Joe annyira be van sózva, hogy gyerekek életét képes kiontani. Így sajnos nem igazán jött át a film motivációs vonala, de ennyi hiányosság után ez már a legkevesebb.

Szintén megmutatkozott, hogy a forgatókönyvíró és a rendező egy és ugyanaz (névszerint Rian Johnson), mivel mindkét tevékenység sajnos a másik kárára ment. A rendezés különösen nehéz egy ilyen témájú filmnél, hiszen elég nagy kihívás jól érzékeltetni a nézővel, hogy mikor járunk a múltban és mikor a jelenben. Itt viszont a forgatókönyvnek köszönhetően mentesítette magát ettől a feladattól, mivel az állítólagos jövőt be sem mutatja. Ezek után alapelvárás, hogy tökéletes legyen a forgatókönyv, de nem sajnos közel sem az.
Nem igazán tudta eldönteni, hogy egy pörgős akciófilmet vagy egy nagyon durván unalmas drámát akar csinálni. Nem kell szakértőnek lenni, hogy rájöjjünk: itt egyszerűen nem létezik érdemleges átmenet. A film első harmadában egy pörgős, izgalmas akciófilm, majd a fiatal Joe kiköt egy tanyán, ahol elvileg a gyerekkori Esőcsináló élt. Itt leül a film nagyjából egy órára és ha nincs a literes kólám, valószínűleg elalszom. Ebben az egy órában, ami a játékidő több, mint felét kitölti, nem történik semmi, ami egy kicsit is érdemleges vagy figyelemre méltó lenne. Majd jön az utolsó 20 perc, ami egy elég gyenge akciófilmszerűvé válik, ahol előkerül a CGI, hála a telekinézisnek, ugyanis a gyerekkori Esőcsináló képes egy teljes búzamezőt a levegőbe emelni. A miértekre meg a hogyanokra továbbra se keressünk válaszokat. Ezek után a fináléban még gyorsan seggbe rúgja magát a film, mivel itt jelenik meg minden időutazós film átka, a logikai bukfenc. Bonyolult lenne elmagyarázni, hogy ez miben merül ki (főleg így írás formájában), de a kicsit is szemfüles néző egyből rájön.

Jogosan merül fel a kérdés, hogy akkor miért is nem esett a Looper a fent említett kategóriák közül a másodikba. Talán a hangulat volt kiemelkedő? Nem. Esetleg a látványvilág? Nem, bár erre különösebben nem lehet panaszkodni. Akkor a színészek? Így van.


Először is ott kezdenem, hogy a sminkesek hihetetlenül szép munkát végeztek. Olyan profin maszkírozták át Joseph Gordon-Levitt-et fiatal Bruce Willis-é, hogy teljesen el tudtam hinni, hogy egy és ugyanaz az ember a filmben. Erre színészi teljesítményük is rásegített, ugyanis hasonlóak voltak a gesztusok, pedig a két (?) karakter jelleme erősen eltér egymástól. Mindezek mellett teljesen jól szerepelt Gordon-Levitt, a film igazán élvezhető pontja egyértelműen az első fél óra. Bruce Willis hozta a tőle már jól megszokott, hallgatag akcióhőst. Ennél többet nem is reméltem korunk egyik legsikeresebb karakterszínészétől, de azáltal, hogy így alakult a szereposztás, nagyon jól alkalmazkodott egyetlen karaktere a cselekményekhez. A kettejük kapcsolata különösen érdekes, ugyanis a fiatal Joe még reménnyel teli, míg a veteránt már eléggé megviselte az élet és amikor ez a két figura próbál szót érteni egymással, az a film egyetlen igazán jónak mondható jelenete. Azért egyetlen, mert ezután a két szereplő a fináléig nem is találkozik. Hihetetlen, hogy ezt képesek voltak így hagyni. Annyi lehetőséget hagytak ki a párbeszédek terén, hogy azt már büntetni kéne. Gondoljunk csak bele, hogy mennyi mindent kérdeznénk jövőbeli énünktől, illetve ha mi mennék vissza a múltba, akkor mennyi mindent mondanánk fiatal énünknek. A fejetekben elképzelt szituáció meg sem valósul a képernyőn, egy maximum 10 perces jelenetben elmondja Willis bácsi a háttértörténetet, ahelyett hogy a rendező mutatná meg nekünk. Nem is értem, hogy hihette el Gordon-Levitt a szavait, amikor még én, a néző sem hittem el. Ha tippelnem kéne, hogy ez szándékos volt vagy mindössze figyelmetlenség, akkor az utóbbi mellett tenném le a voksom.

Összességében a két színész játéka és helyzete mentette meg a filmet valamelyest, de azt nem mondanám, hogy megérte a jegyárát, ugyanis az említett kólám elfogyasztása nagyobb örömet okozott, mint a Looper. Bár a 2012-es év filmhozamának feledhető részlegébe tartozik, a zsáner kedvelői azért tehetnek vele egy próbát, de attól mindenkit óva intek, hogy ezt moziban tegye.

Szerző: Xenomorph

Értékelnek a szerkesztők:

Xenomorph: 6

Streky: 6

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.