Fehér pokol (2012) színes, amerikai akciófilm/dráma,
117 perc

Rendező: Joe Carnahan
Forgatókönyvíró: Joe Carnahan, Ian Mackenzie Jeffers
Producer: Joe Carnahan, Jules Daly, Mickey Liddell,
Ridley Scott, Tony Scott
Operatőr: Masanobu Takayanagi
Vágó: Roger Barton, Jason Hellmann, Joseph Jett Sally
Zene: Marc Streitenfeld

VIGYÁZAT, A CIKK SPOILERT IS TARTALMAZ!

Az utolsó cikk, amit írtam a blogra, az Elrabolva című filmet boncolgatta. Jogosan hihetnétek, hogy Liam Neeson rajongó vagyok, amit nem is tagadok. Sokkal jobb színésznek tartom, mint amilyennek a nagyközönség tartja. Bár ez rengeteg színésznél van így. A mai cikkem is egy Neeson filmről fog szólni. A 2012-ben bemutatott dráma rengeteg filmkedvelőnek elnyerte a tetszését. Köztük nekem is. Az Elrabolva cikkben említettem Neeson tehetségét, amit ebben a filmben meg is csillogtat. A Fehér pokol (The grey) ugyanis egy keményvonalas dráma, ahol sajnos külső okokból Neeson még jobban beleélhette magát. A színész felesége ugyanis a forgatás előtti időkben hunyt el, egy szerencsétlen síbalesetben. A Fehér pokol története az, ami igazán magával ragadó. De itt még elkanyarodnék egy pillanatra. A mai filmnézők egy részével az a baj, - és itt lép életbe az "akinek nem inge..." effektus - hogy csak a felszínt látják egy filmben. Jelen esetben nem látnak mást, csak hajszát, meg CGI farkasokat. A történet egy magányos férfiről szól, Ottway-ről (Liam Neeson) aki egy olajfinomító egyik alkalmazottja. Repülőgépük lezuhan az alaszkai hegyekben, s csupán nyolcan élik túl a balesetet. Innentől kapcsolódnak be a farkasok, a menekülés, a csapatlétszám folyamatos redukálódása. Illetve ez csak a külső. Ám ami a külső alatt van, az az igazán fontos...

"Még egyszer a harcban..."

A film Neeson öngyilkossági kísérletével kezdődik. Úgy gondolja, semmi sincs ami motiválja az életre. Ám ez a filmben hatalmas pofont fog kapni. Mind a 117 perc alatt rengetegszer térnek vissza úgy nevezett Flashback-ek, azaz visszatekintések. Legtöbbször egy nővel fekszik egy ágyban, máskor pedig gyermekkorában ül a "klisés ír tahó" apjának ölében. Amit rendkívül eltaláltak az alkotók, az eme képek beillesztése a történetbe. Az időzítés páratlan. Számomra 2-3 olyan kultikus rész volt a filmben, ahol sajtot lehetett volna reszelni a bőrömön. Ezeket a visszaemlékezéseket pedig megspékelték egy remek zenével, ami olyan "hidegrázóssá" tette a jeleneteket, hogy az ember fázni kezdett a fűtött szobában. Számomra a legmeghatározóbb rész az, mikor a tábortűznél ülnek, és beszélgetnek a szereplők. Ennél a résznél vigyáznom kell, hiszen akármennyire is szeretnék spoiler-ezni, nem tehetem. Amit azonban elmondhatok, hogy ennél a résznél rengeteg drámára, és szellemi mélységre derül fény. A film tehát filozófiailag rendkívül érett, dramaturgiailag pedig szerintem a 2012-es év legjobb filmje. 

"Az utolsó harcban amiben részt veszek."

A film meglepő módon, illetve a farkasok ellenére nem a hajszára, a gyilkolásra, és a vérre épül. Ennek szöges ellentétére. A lírára. Igen. A film mozgatórugója, vagy váza, szerkezete nem más, mint egyetlen egy strófa. Egy négy soros versszak. Egy olyan versszak, ami magában hordozza az egész életünk képét, mely magába foglalja a létezésünk értelmét, illetve annak groteszk lényegét. Számomra, aki szintén vers imádó, ez hatalmas pozitívum, hatalmas fegyvertény volt a filmnél. A versről szóló részeknél az operatőr lágyan, szinte simogatóan bánik a kamerájával, míg ahol megkívánta a helyzet, ott szinte operált vele. Remek vágói munka áll a film mögött. Az igényes akciójelenetek pont ott vannak elcsippentve ahol kell, és pont olyan hosszú egy-egy plán, amennyire az ember szeme kívánja. Rendkívül harmonikus a zene, a képi világ, és a szöveg. Apropó, a szöveg. Én angolul néztem a filmet, magyar felirattal. Így is ajánlom, ugyanis azóta megnéztem magyarul is. Nem mondanám rossznak a magyar szinkront, de Neeson hangja bármit helybenhagy. Főleg a versmondós részeknél. Ott szinte beleborzong az ember. És akkor lássuk a végjátékot...

"Élni és meghalni ezen a napon."

A film vége szerintem színészi játékot tekintve klasszikussá fogja kinőni magát. Liam előveszi drámai arcát, minden tehetségét, és szó szerint hengerel. A sztori végéhez közeledvén csupán ő marad a túlélők közül, és vele szemben a farkasfalka alfa tagja vicsorog. És elnézést, ha most spoilerezni fogok, de le kell írnom. A történet elején Ottway azért próbált öngyilkos lenni, mert apja akit nem szeretett, sőt gyűlölt, kísérti, illetve a felesége, akivel fehér párnák közt fekszenek, a halálos ágyán feküdt a flashback-ekben. Túl sok drámát élt már meg, hogy tovább éljen, és élvezze azt. Számára egy ilyen helyzet könnyű menekülési út lenne. Az utolsó nagy csata előtt viszont megváltozik a helyzet. Ottway pont abból az emberből nyer erőt, akit a legjobban utált. Az utolsó jelenetben, mielőtt a csata elkezdődne, elszavalja a négy soros verset, melyet az apja írt, rágondol, elmosolyodik, és onnantól mindenre készen áll. A film vége egyenlő egy katarzissal. Mind színészi játék szempontjából, mind tartalmilag, s érzelmileg. Remekmű. Azt ajánlom mindenkinek, hogy nézzétek meg. Egy remek akciófilmet kapunk, ami valójában dráma, és olyan érzelmi mélységgel van megáldva, amit manapság a többi hollywood-i film csak hírből ismer. Ha valaki egy rejtett utalásokkal teli, kifejezetten jó drámára vágyik, mindenképpen megérdemel 117 percet a film. Nálam minden esetre favorittá nőtte ki magát. Remélem nektek is tetszeni fog.

"Élni és meghalni ezen a napon."

Szerző: Streky

Értékelnek a szerkesztők:

Streky: 8,5

Xenomorph: 8,5

Santiago: 7.5

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.