Ádám almái (2005) - színes, dán-német filmdráma,
94 perc

Rendező: Anders Thomas Jensen
Forgatókönyvíró: Anders Thomas Jensen
Producer: Mie Andreasen, Tivi Magnusson
Operatőr: Sebastian Blenkov
Vágó: Anders Villadsen
Zene: Jeppe Kaas

Furcsamód úgy hozta az élet, hogy utóbbi időben belefutottam egy-két a vallással akár minimálisan is foglalkozó alkotásba. Egy nagyon jó barátom már ódákat zengett nekem az Ádám almáiról, de egyszerűen csak úgy voltam vele, hogy majd egy olyan pillanatomban előveszem, amikor valami hasonlóra lesz szükségem. Egy dán-német filmdrámáról beszélünk, amely számomra érthetetlen módon vígjátéknak lett bekategorizálva. Végül is volt pár jelenet, ahol tényleg nevettem, de azok inkább meglepőek voltak (de nagyon!), mint sem humorosak feltétlen. Nem tartom magamat vallásos embernek, de azért jártasnak tartom magam a témában és úgy gondolom, hogy remek témaválasztás tud lenni. Remek, de nem könnyű! Akárhogy is, a vallásnak mindig is volt egy nagyon jó tulajdonsága: társadalmi kohéziót eredményez. És bár meglepő, de az azonos hitű embereknél is megfigyelhető, hogy teljesen mást jelent számukra a vallás. Én valahol tisztelem ezeket az embereket, mert nagyon jó dolog az, ha ők el hiszik ezt az egész koncepciót és tényleg e szerint regulázzák az életüket, mert őket nem foglalkoztatják az élet nagy kérdései, hogy például mi van a halál után vagy mi okból jöttünk a világra, mert nekik mindez evidens. Én inkább a tudomány embere vagyok, bár nagyon erősen érdeklődöm minden vallás iránt. Nem azért, hogy én csodával határos módon megleljem valamelyikben a hitem, mindössze úgy vélem, hogy  egy elképesztően gondolatébresztő dolog, amely nagyon sok érdemi történetet szült már akár film vagy könyv formájában. Viszont eléggé nehéz már újat mutatni ebben a témában, ezért nem kis kihívással szembesül az, aki mégis vallással kapcsolatos darabbal próbál nagyot alkotni. Itt kanyarodnék vissza kritikaalanyomhoz, amelynek szintén jelentős adaléka a vallás.

Adam (Ulrich Thomsen) egy neonáci, akit 12 hét közmunkára ítéltek. Ezt az időt egy templomban kell töltenie egy pap, Ivan (Mads Mikkelsen) társaságában. Adamon kívül még akad egy-két ember, aki hasonló okokból került Ivanhoz. Így egy kis társaságot képeznek, akik ha nem is zökkenőmentesen, de együtt élnek egy darabig. A nem létező harmóniát egy balszerencse sorozat bolygatja meg, amely Ivan szerint az ördög műve, míg Adam szerint akár Isten keze is lehet a dologban. Adam-ban tudatosul, hogy ő nem tanulni van ott, mindössze csak letölti a büntetését és kész. Céljául mindössze annyit tűz ki, hogy a templom mellett található almafa terméseiből egy almás lepényt készítsen.

Igen, az utolsó mondat valahogy nem illik a képbe, de hatalmas jelentősége lesz az egész mű során. A vak is látja a legelső bibliai utalást, amely az Ádám és az alma esetében merül ki. Ezt a történetet nem fejteném ki ennél jobban, aki ezzel nincs tisztában, az kérem művelődjön kicsit. Egyébként a film telis tele van utalásokkal, valamint eszméletlen sok szimbólumot használ, jól. Ezek nem igazán vannak elrejtve és nem is igényel túl sok gondolkodást a magyarázása. Túl mutat a „mire gondolhatott a költő?” helyzeten, teljesen okkal vannak ott és jelentésük az adott pillanatban teljesen egyértelmű. Egyszerű példa: a madárijesztőről lefújja az anyagot (nevezzük így) a szél, így csak a szerkezet formáját adó lécek maradnak ott, amelyek keresztet formálnak. Értjük? Remek, mehetünk tovább. Mivel nagyjából ilyen és hasonló egyszerűségű (valójában teljesen egyértelmű) szimbólumokkal dolgozik, ezért az ember különösebb erőfeszítés nélkül rájön, ami jó, mert kisebb sikert könyvelhet el magának, ugyanis a történet tényleges tartalma (akarva-akaratlanul alliteráltam alkotásom alatt) és gondolatisága inkább a fejünkben fogan meg, mintsem azt a képernyőn az arcunka tolnák. Valamiért rühellem, amikor egy film levonja a tanulságot, mindezt olyan szájbarágós módszerekkel, hogy már-már megsértődök, hogy ennyire hülyének néznek. Itt ilyesmiről szó nincs, a végtelenül egyszerű sztori hatalmas filozófiát rejt magában és mindezt úgy teszi, hogy egy percig sem henceg vele, hogy már pedig mekkora dolgokat fogalmaz meg. Végtelenül szimpatikus húzás, mindenféleképp követendő példa.

Engedelmetekkel rátérnék a konkrét vallási részére (ha ásítasz, legalább tedd a szád elé a kezed), mert úgy gondolom, hogy ebben az összetevőben mutatkozik meg leginkább a film ereje. Kezdeném ott, hogy nem tart nekünk külön kiselőadást Jézusról és a többiekről, valamint nem igényli azt, hogy elöljáróban ismerjük a keresztény vallást. Nem dobálózik ismeretlen dolgokkal, sőt őszintén szólva magát a vallást sem ejti szóba, inkább a tanait. Erről kicsit spoileresen lehetne írni, de nem fogok, mivel aki nem látta, az ne olvassa el, aki meg látta, annak minden világos a magyarázatom nélkül is. A vallás okozza az elsődleges diszharmóniát, ugyanis a neonácizmus és a templom nem éppen kompatibilis fogalmak. Adam megpróbálkozik a lehetetlennel, Ivant (a papot) próbálja meg megfosztani a hitétől és mindezt olyan hitelesen teszi, hogy egy-két jelenetnél azt érezzük, hogy sikerült neki, de ennél többet nem árulok el. Viszont ahhoz, hogy érdemlegesen hozzá tudjon szólni a témához, ahhoz kicsit ismerkednie kell a vallással. Ez persze a későbbiekben mindkét felet megváltoztatja, sőt még itt is megjelenik a szimbolika, mert Ádám jellemfejlődését tükrözi az almafa állapota. Itt meg kell említenem (és majd a karakterek elemzésénél még visszatérek erre), hogy ebben a remekműben csak és kizárólag eddig soha nem látott karakterek szerepelnek. Ezt nem úgy értem, hogy más művekben még nem volt Ivan nevű pap, hanem a tényleges személyiségük azok, amelyek egyedülállóak. Mindenki elképesztően flúgos, de ugyanakkor páratlan egyéniségek. Az egész vallás egy huszadrangú dolgot képez az életükben, mégis ez az egyetlen egy közös pont. Többször utalást tesznek Jób könyvére, amit a film megmagyaráz, szóval ne ijedjünk meg az eddig ismeretlen információktól, amennyiben azok. Szorosan kapcsolódik Jób története az alkotás történetéhez, míg a végén egészen annyira lehetetlen dolgok történnek (csodák,csapások), mintha Ivan és a többiek esete is egy passzus lenne a Bibliából. Ez egyszerűen bravúr, elképesztően jól áll a filmnek, hogy elvitte egy kicsit ebbe a vonalba is, mert igazából ezáltal megtanítja, hogy a bibliai történetekben sem a tényleges történés a fontos, hanem a mögötte rejlő tartalom. És ez itt sincs másként, tökéletes parafrázist láthatunk kibontakozni, de ez az alkotás első felében nem észlelhető.

Az első felében inkább a karaktereket ismerhetjük meg és talán emiatt létezhet az a félreértés, hogy az Ádám almái egy vígjáték. Mert bár vannak jelenetek, ahol felnevetünk, de utána egyből észbe kapunk, hogy ezen nevetni egyszerűen beteges dolog. Nem győzőm hangsúlyozni, hogy ezzel teljesen tisztába van a film és ahelyett, hogy azt mondaná, hogy ejnye-bejnye, még rátesz egy lapáttal a karakterek hozzászólásaival és ekkor az ember szemöldöke az egekig szökik. Hihetetlenül meglepő jelenetek vannak benne, egy-két pillanatban úgy éreztem, hogy sokkal inkább egy Tarantino filmet nézek. Nyers, szókimondó és abszurd. Nagyon abszurd. Eleinte nem is nagyon tudjuk mire vélni, aztán kapunk egy magyarázatot, ami ha lehet, még abszurdabb, mint a helyzet, de logikus. Itt lesz a mű kicsit talán bibliaszerű, mert ha belegondolok, azok sem átlagos dolgok, hogy Ábrahám megölné a fiát vagy Mózes kettéválasztja a tengert vagy Jézus feltámad. Ezek ugyanolyan (mondjuk ki) abszurd dolgok, amikre azért van szükség, hogy tanítson és a film itt is a telibe talál, ugyanis itt talán még színesebb a felhozatal, mint az említett könyvben. Bemutatja egy pap, egy neonáci, egy elhízott, alkoholista, ex-teniszcsillag férfi, egy erős gyilkolási hajlammal megáldott arab férfi, egy éppen fogyatékos fiát szíve alatt hordó, depressziós nő, egy ex-nácitiszt, valamint egy brutálisan pszichopata orvos nem túl átlagos történetét. Mondjon valaki még egy filmet, ahol ennyi elcseszett karakter sorakozik fel. Én sem tudok. Egy biztos, mindegyik egytől-egyig zseniálisan van megírva és tökéletesen tökéletlenek. Az alkotás, megint csak a szimbolika mágikus erejét használva rajtuk keresztül bemutatja a hét fő bűnt maradéktalanul, valamint a teológiai viták során a két ellentétes fél (Ivan és Adam) valamelyest Istent és Lucifert képviselik álláspontjukat tekintve. Talán a legjobban kivitelezett karakterfejlődéseket láthattam a film megtekintése közben. Tökéletesen ki van használva a karakterekben rejlő potenciál, pedig lássuk be, az átlagtól elég erősen eltérő brigáddal kell dolgoznia.

Mind ez mit sem érne, tökéletes technika nélkül, de zengeném-e itt az ódáimat, ha ezen a ponton elbukott volna a film?! A színészek olyan hitelességet tanúsítanak az alakításukban, hogy el sem tudom képzelni, hogy ezekkel az emberekkel minden rendben van a való életben. Ennél nagyobb dicséretet alakítás szerintem nem kaphat, úgy hogy nem is igazán szaporítanám a szót, elégedjünk meg annyival, hogy mindenki elég durván átlag fölött teljesített. Csodálatos képekkel dolgozik az Ádám almái, egy-két kép kockából egyszerűen árad a nyugodtság és pont emiatt meglepőek azok a bizonyos váratlan és abszurd jelenetek. A rendezés nagyon a helyén volt, illetve a forgatókönyv is príma. Mindkettőt Anders Thomas Jensen jegyzi, aki ezzel a húzásával eléggé felkeltette a figyelmemet. Mindenből pont annyit kapunk, amennyire szükségünk van, illetve amennyit a helyzet megkíván. Egy percig sem lesz erőltetett vagy giccses, esetleg pátoszos. Megteremti bennünk a harmóniát úgy, hogy a tökéletes ellenkezőjét mutatja be. Ez legalább akkora tehetség, mint a Szégyentelen esetében az, hogy a férfinézőkből is kiváltotta az undort sexjelenetekkel. Ezek azok a dolgok, amelyek túl mutatnak azon, hogy valaki jó rendező vagy tehetséges forgatókönyvíró. Itt már konkrétan olyan zsenialitásról beszélünk, amely utánozhatatlan.

Hozzátenném, hogy mindenről csak nagyvonalakban beszéltem, sokkal több minden rejlik ebben a filmben, mint amennyit én leírtam, vagy amennyit írással át lehetne adni. A film egyetlen „hibája” az mindössze a játékideje. Kicsit kevésnek találtam azt a 94 percet, ám ez közel sem azt jelenti, hogy összecsapott lenne vagy ne mondott volna el mindent, amit szeretett volna. Mindössze néztem volna még az eseményeket, mert úgy volt magával ragadó, hogy mellette elképesztően különc is. Senki nem látott még ilyesmit, sőt azt is megkockáztatom, hogy hasonlót sem. Eleinte szokatlan, aztán annyira megbarátkozunk a stílusával, illetve hangnemével, hogy úgy érezzük, hogy ez már az 1000. ilyen alkotás, amit látunk, pedig közel sem ez a helyzet. Az első pillanatban megteremt egy olyan atmoszférát, ami beszippantja a nézőt és a stáblistáig el sem ereszti. Teljesen a történet részeseinek érezzük magunkat, pedig az egyetlen szereplő, akivel valamennyire azonosulni lehet, az Ádám, a neonáci. Hihetetlen, hogy sikerül ezt is elérnie, de igazából ez nem azt jelenti, hogy Ádám az egyetlen normális (amennyiben normálisnak tartjuk magunkat), hanem hogy ő a legnormálisabb. Azt érezzük, hogy olyanok vagyunk mint ő, pedig ez nem igaz, viszont a film eléri, hogy ennek hatására olyan önelemzésbe kezdjünk, mintha csak egy vírusirtót futtatnánk a gépünkön. Eszméletlen.

Sajnos emlékezetes filmzenéről nem igazán beszélhetünk (kivéve a Take That – How Deep Is Your Love című száma), de ennyi pozitívum mellett ez már nem is igazán érdekel. A film nagyon jó, ám ezeket a dolgokat csak az tudja igazán értékelni, aki olyan beállítottságú. Nem kérdés, hogy igényt tart a komoly gondolkodásra, valamint egy új dolog iránti nyitottságra. Oly módon tanítja meg a keresztény vallás tanait, hogy közben nem foglal állást és ez nagyon szimpatikus volt. Tökéletes ellenpélda erre a Pi élete, ahol nem győzik hangsúlyozni, hogy a hit jó, valamint hogy a sztori után istenhívők leszünk. Nem manipulálni kell az ember gondolkodását, hanem terjeszteni az ismereteit. Ez egy lényeges, közel sem elhanyagolható különbség.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy mindenkinek ajánlom ezt a filmet, így inkább azt mondom, hogy aki vevő az ilyesmire az tegyen vele egy próbát, mert garantáltan nem fog csalódni. Művészlelkek előnyben. Megérdemelné a maximális pontszámot, de csak kategóriáján belül. Ugyanis azon gondolkodtam a megnézése után, hogy vajon mit próbált közölni a film, azon kívül, hogy elmesélt egy furcsa mesét, még furcsább emberekkel. Rájöttem, hogy az égvilágon semmit. Nem azért kapjuk meg a vallással kapcsolatos tanításokat, mert meg akarta tanítani azokat, hanem hogy megértsük a történet miértjeit, kapaszkodót adjon a nézőnek. Ez persze nem lenne gond, de olyan lehetetlen szituációba csöppenünk, ahol azaz érzésünk, hogy nem a karakterek kívánták meg ezeket a cselekményeket, hanem a cselekmények kívánták meg ezeket a karaktereket. Ezáltal kicsit mesterkélt hatása van, pontosan tisztában vagyunk vele, hogy esély sincs rá, hogy a valóságban ez a koncepció létezzen és ebben a formában működni tudjon. Így viszont hiteltelenné válik a mondanivaló, mert az életet boncolgatja egy nem életszerű történeten keresztül. Kicsit olyan, mintha egy Harry Potter filmben az lenne a tanulság, hogy miért éri meg muglinak lenni. Mindez persze nem jelenti azt, hogy egy rossz darabról beszélünk, sőt. Mindössze annyit, hogy a filmben látott praxisok a valóéletben használhatatlanok számunkra. Tökéletes kikapcsolódás volt, valamint nem hittem volna, hogy létezik ebben a kategóriában ilyesmi, de akár többször is megnézhető. Minden egyes momentumában érezhető, hogy egy európai, kiváló stáb által kreált alkotásról van szó, amit nemes egyszerűséggel jó nézni.

Szerző: Xenomorph

Értékelnek a szerkesztők:

Xenomorph: 9

Santiago: 8

Streky: 8,5

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.