Ozmózis Jones (2001) - színes,
amerikai animációs film, 95 perc



Rendező: Bobby Farrelly, Peter Farrelly
Forgatókönyvíró: Marc Hyman
Producer:  Dennis Edwars, Bobby Farrelly, Peter Farrelly, Zak Penn, Bradley Thomas
Vágó: Lois Freeman-Fox, Stephen Schaffer, Sam Seig
Zene: Randy Edelman, Money Mark

Üdvözlök minden kedves olvasót a náthaszezonban. „Hál’istennek” engem is megtalált a nyavalya, úgy hogy most egy nagyon speciális módszerrel írom soraimat: 4-5 billentyűleütésenként zsebkendőért nyúlok. Ilyenkor az ember szereti magát egy könnyebb filmmel szórakoztatni, valami olyan darabbal, ami nem igényel sok gondolkodást, de mégis elvonja a figyelmét a betegségről. Ebben az állapotban olyan lusta vagyok, hogy egy kerek percig sem gondolkodom azon, hogy mit is kéne néznem, ugyanis az életkedvem is elmegy, ha csak belegondolok, hogy elsétáljak a DVD-s polcomig. Így egy spontán gondolatként, beírtam a youtube.com-ra, hogy „teljes film” és megvizsgáltam a felhozatalt, majd rövid böngészés után belefutottam egy „rég nem látott ismerősbe”. Több sem kellett, egy bögre forró tea és a kevésbé kellemes 38 fokos láz társaságában másfél órára kikapcsoltam az agyam és mondhatom, hogy még a körülményekhez képest is kiválóan szórakoztam.



 Különösen értékesnek mondható a ’90-es évek elején született emberek gyermekkora, ugyanis akkor még az egyszerre szórakoztató és tanító rajzfilmek tömkelegével voltak tele a rajzfilm csatornák. Ilyen volt például a Cartoon Network által sugárzott Ozzy és Drix rajzfilmsorozat, amely hihetetlen kreativitásával és sajátos, de annál nagyszerűbb stílusával már 10 éves koromban a képernyő elé szögezett. Akkor még fogalmam sem volt, hogy a 2002-ben megjelenő rajzfilmsorozatot egy egy évvel előtte napvilágot látó, nagy mozifilm ihlette, ami minősége ellenére nem igazán vált ismerté. Mivel Ozzy és Drix két nagyon meghatározó karaktere volt a gyermekéveimnek, így már-már kötelességnek éreztem, hogy ez ennyi év távlatában bepótoljam, valamint a fentebb leírt tényezők meghatározóak voltak, ráadásul egy kis nosztalgia sosem árt, különösen akkor nem, ha eléggé fakók az emlékek.

 A sors fintoraként ért a meglepetés, amint a rajzfilm elején be-bevillant az egésznek az alapkoncepciója. Ozmózis Jones (a.k.a. Ozzy) egy fehérvérsejt rendőr, aki Frank (Bill Murray) városában él. Frank az az ember, akinek egészségtelen életmódjának köszönheti Ozzy az állását. Innentől kezdve evidens, hogy a baktériumok, de még inkább a vírusok a gonosztevők a „városban”. Különösen most van hatalmas szükség a rendőrségi beavatkozásra, ugyanis egy mindezidáig ismeretlen (teljesen fikcionális) halálos vírus, névszerint Thrax került Frank szervezetébe. Ha Frank meghal, akkor értelem szerűen a sejtek (azaz a nép) is. Szerencsére Frank bevesz egy tablettát a kezdetleges rosszul létek ellen, amelynek segítségével szervezetébe juttatja Drix-et, a szuperterminátor gyógyszert, aki Ozzy-val karöltve készül megmenteni szűkös világukat.



Mondanom sem kell, hogy páratlanul egyedi az ötlet, ha maga a történet annyira nem is. Aki látott min. 1 darab sablon akciófilmet, az pontosan tudja, hogy mit tartogat magában a történet. De ez ne vegye el senki kedvét, ugyanis egy ilyen köntösbe bújtatva, még ezt az ezerszer hallott sztorit is újnak éljük meg. Az első pillanattól kezdve érezzük, hogy ez a film tele van lehetőségekkel és bátran állítom, hogy mindegyiket kihasználja. Első meglepetés a történettel kapcsolatosan az volt, hogy emlékeztem, hogy Ozzy és Drix egy Hector (ekkor már olyan élesek voltak az emlékeim, hogy a nevére is emlékeztem) nevű kamaszsrácban élt. Egyszerűen számtalan bizarrabbnál bizarrabb variációk jutottak eszembe, hogy mégis miként kerülhetett a két mikroszkopikus hős egy egészségtelen fazonból egy ártatlan kisgyerekbe, de pár perc böngészés után megtudtam, hogy egy szúnyog tehet mindenről. Ki hiszi ezt el a mai világban?!

 A színészeket illetően megkönnyítette a dolgomat a film, ugyanis egy hús-vér főszereplő van, Frank, azaz Bill Murray. Az alakítása egyszerűen szörnyű, túljátszott, erőltetett, de igazából pontosan ilyennek kellett lennie, hogy a kisgyerekek is felfogják, hogyha a Thrax bent valamit tönkretesz, akkor Frank felüvölt fájdalmában, vagy épp elesik. Ebből adódóan a rajzfilmes világ, azaz a szervezeten belül lezajló akciófilm az, ami igazán jónak mondható. A két karakter a jól bevált zsaru párosítás mintájára létezik: Ozzy a nagydumás, de esetlen, míg Drix a vérprofi, de „idegen” a világban. Ez a felállás már a Csúcsformában szériában is működött és igazából, ha vicces szituációkat akarunk egy hasonló történetből, akkor nem is tudunk két egyforma habitussal és tulajdonságokkal rendelkező rendőr párost elképzelni. Ha ennek a filmnek minden pillanatát igazi színészek játszanák, akkor Will Smith és Arnold Schwarzenegger lennének a legideálisabb választás. Az eredeti szinkronokat tekintve nem kisebb nevekkel büszkélkedhet a film, mint Chris Rock, illetve a Mátrix széria Morpheus-a, Laurence Fishburne. Bár én magyar szinkronnal néztem, de nem bántam meg,  Hujber Ferenc hangja tökéletesen passzolt Ozzy-hoz, igazából csak Bill Murray magyarhangja volt fülsértő. Belekerült még a filmbe Kid Rock is, aki lényegében saját magát játsza sejtformában és ötletesen a „Kidney Rock” (vesekő) nevet kapta. Apropó vesekő, ebben a filmben minden egyes szerv egy-egy kerületnek van kitalálva. Persze megtalálhatóak a kötelező, szokásos akciófilm karakterek mikroszkopikus változata, gondolok itt most a hónaljban megbujó ex-vírus maffiára, valamint a kövér, állandóan dühös fehérvérsejt rendőrfőnökre.



A hihetetlen kreativitás a szövegkönyvben is megtalálható, nagyon frappáns, részben szóviccekből álló dumát kaptak karaktereink. Elég merészeket így belegondolva, ahhoz képest, hogy első sorban a kisgyerekek a célközönség. Amit még furcsállok, hogy ezek a szövegek elég gyakran felnőtt gondolkodást igényelnek, például amikor lehordja a polgármester Drix-et, hogy ő szerinte nem is tényleges gyógyszer, hanem egy „lejárt szavatosságú placebo”. Ahogy mondtam, rengeteg a szóvicc, mégsem esik abba a hibába, mint a Robotok című alkotás, ahol már-már fárasztónak tűnhet a sok „Olajra lépek!” és a „Kirázott a kóboráram!” felszólalás.

 Hangulatos zenék és történetvezetés, illetve kiváló, régi időket visszaidéző animáció jellemzi a filmet. Kitűnő szórakozás lehet kicsiknek és nagyoknak egyaránt, de garantáltan nem fogja megváltani a világot, valamint nem fogunk a stáblista után is ezen gondolkodni. Mindenesetre nekem ez a másfél óra kellemes, nosztalgikus szórakozást nyújtott, amit bátran merek ajánlani, különösen a náthaszezonban. Így azért kicsit jobb a gyógyulási fázis, ha közben elképzeljük, hogy bennünk is hasonló folyamatok játszódnak le, még ha feleennyire sem látványosak.

Szerző: Xenomorph

Értékelnek a szerkesztők:

Xenomorph: 7

Streky: 6

Santiago:

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.