Rontó Ralph (2012) - színes, amerikai animációs film, 108 perc

Rendező: Rich Moore
Zeneszerző: Henry Jackman
Operatőr: Henry Jackman
Producer: Clark Spencer
Vágó: William J. Caparella

Azt gondolom, hogy a mesefilmeknek mindig is hatalmas szerepe volt a modern társadalom fejlődésében. A generációk változásával a régi könyvi mesék idejét múltak lettek és divat lett nézni a meséket, arról nem is beszélve, hogy mennyivel jobb volt végre látni is valamit, amit eddig csak elképzeltünk. "Minél durvább filmet látsz és minél hamarabb, annál menőbb vagy" - nagyjából így lehetne felvázolni egy általános iskolai diák gondolkodásmódját, elég csak arra gondolni, hogy az első horrorfilm mekkora élmény volt. Ennek a legnagyobb akadályai a mesefilmek voltak, melyek azon gondolat mentén haladtak, miszerint ha elég jók a mesék és mindig mutatnak valami kis olyat, amit alapból a gyerekek nem kapnak meg, akkor ottragaszthatják őket a TV előtt és nem gondolkodnak majd azon, hogy durvább filmeket kellene nézni. (Arról most nem beszélve, ha ezzel egy-egy rajzfilmgyártó cég visszaélt és baromságokat sulykolt a gyerekekben).

Mivel mesékre mindig is szükség volt ezért az nem tűnt el szőrén-szálán a könyvkorszak után, hanem átalakult: a mozgóképkészítők felismerték az igényt és a szükséget, így elkezdtek mesét gyártani. A rajzfilmgyártók legismertebb alakja Walt Disney volt, akinek víziója több generációra is hatással volt, hiszen az 1930-as évek elejétől kezdve mai napig érződik munkássága és intelmei. Persze van nem egy agyatlan animációs film, amit csak szimplán azzal a ténnyel el tudnak adni, hogy animációs filmről van szó, de néha jön egy-egy olyan mese, amitől kortól függetlenül eláll az ember lélegzete, annyira zseniálisan vannak összerakva és itt nem csak a megrajzoltságra gondolok, hanem inkább arra, hogy milyen mély tartalommal rendelkezik és azt hogyan adja át a nézőnek úgy, hogy az észre sem veszi. Mostanra viszont beállt stagnáló üzemmódba az animációs filmek ipara és bár egyre látványosabb filmek jelennek meg, a történettel vagy a belső tartalommal mindig gondok vannak. Ebbe a vegyes világba született bele a Rontó Ralph a Disney stúdió jóvoltából, ami nem kisebb feladatot vállalt magára, minthogy összeköti a '80-as évek világát az új generáció gyermekeivel.

Ralph született rosszfiú, így programozták. Monotonitásban tölti minden napját egy játékteremben: lerombol egy épületet, amit aztán Felix (a jófiú) megjavít, hogy aztán a ház lakói Ralph-ot egy saras pocsolyába dobják. Főhősünk (vagyis Főrosszunk) egyetlen vágya az, hogy elismerje a közösség és megmutassa (sokkal inkább magának, mint a többieknek), hogy ő is tudna nyerni egy a győzelemért járó aranymedált. Ez persze eredendően lehetetlen a saját programjában, ezért átmegy egy sokkal újabb, Hero's Duty nevű játékba és ott csalással szerzi meg azt. A visszajutás azonban balul sül el, így a Sugar Rush nevű játékban ragad, ahol megismeri a kis Vanellope-t, aki szintén a medálra hajt és versengésük odáig fajul, hogy ezzel a kislány benevez a helyi versenyre, így Ralph csak akkor térhet vissza nyertesen, ha segít neki megnyerni azt...

Mit mondhatnék? Ez az alapkoncepció egyszerűen frenetikus. Talán ti is gondolkodtatok már azon, hogy mi lenne ha a játékbeli szereplők életre kelnének és íme, itt van! Remekül kivitelezett ötlet, ami fantasztikusan van prezentálva: elhiteti velünk, nézőkkel, hogy ez tényleg így működik a játéktermekben. A film első felében szinte folyamatosan találkozik az ebben jártas néző ismert karakterekkel és percenként lepődik meg valami bizarr ötleten (nekem például a hosszabbítós állomás igazi mindfuck volt). Csak kapkodtam a fejem jobbról balra és vissza, hogy mennyi kihasználatlan ötletet dolgoz fel a Rontó Ralph és lelki szemeim előtt sorra nyíltak meg a még újabb lehetőségek, amiket ki lehetett volna használni... És igen, itt jött el a fekete leves, ugyanis a készítők megragadtak egy szinten, aminél sokkal feljebb juthattak volna.

A film első felében bepillantást kapunk a játéktermek egy eddig ismeretlen, fikcionális világába. Látogatást teszünk Ralph otthonán kívül a már említett központi csarnokba, Pacman-hez, a Gears of War-hoz megszólalásig hasonlító Hero's Duty-ba majd végül a Sugar Rush-ba és nagyjából itt meg is áll a tudomány. Ez főleg azért ennyire bosszantó, mert a meglévő területeket fantasztikusan használták ki és ezért az ilyen játékokon felnőtt emberekben egy hatalmas űr marad, mert elképzelik, hogy mennyi helyre mehetett volna még el Ralph és mennyi kidolgozatlan ötletet használhattak volna ki. Ezen kívül ami fájó pont volt még számomra, hogy bár a film tökéletesen tisztában van önmagával (rendszeresen bizonyítja ezt valamelyik szereplő szájába adott mondattal, mint például a "Mióta lettek ennyire erőszakosak a játékok?"), mégse foglalkozik az egész elképzelés filozófiájával azon felül, hogy ha meghalsz a saját játékodon kívül, akkor nincs újrakezdés. Engem például érdekeltek volna olyan apróságok, mint például, hogy az adott szereplőkből akkor több van? Mivel nem egy játékterem van, hanem rengeteg, ezért ezzel az ötlettel is eljátszhattak volna, de ez csak egy saját vélemény.

Az animáció - mostmár mondhatjuk így - szokásos, azaz gyönyörű, főleg 480p felett. A szereplőket szívvel-lélekkel készítették és igazi, keményvonalas animációs film-karaktereket kapunk. A kinézetek mind egyediek és visszaköszönnek a játékokból, sosem felejtve el, hogy honnan is jöttek igazából (erre remek példa Ralph eltúlzottan nagy keze, ami abszurd a legtöbb jelenetben), mégis érdekes számunkra régi kedvenceinket nagy felbontásban viszontlátni. Szintén jó ötlet volt belevinni a mai játékok grafikáját Calhoun őrmesternő szerepében, így folyamatosan két teljesen eltérő animációs karaktert látunk egymás mellett, együtt mozogva. A film Disney- volta miatt kicsit aggódtam, hogy visszaköszönnek a klasszikus zenés-éneklős-táncolós részek, ám ez nem történt meg... A film szerencséjére, ugyanis elég volt nekem az a merész húzás is, hogy a film második fele szinte végig a cukormázas világban játszódik. Elhiszem, hogy egyszerűbb volt egy területet meganimálni, mint 70 különböző világot, de ha már nagy fába vágták a fejszéjüket a témaválasztást illetően, akkor legalább vágják is ki rendesen.

Valahol megértem, hogy szeretik az emberek ezt a mesét, hiszen olyat mutatott, amit eddig senki, de mégsem szabad elfelejteni, hogy a ParaNorman-hez hasonlóan érdekesen lett belőve a célközönség. A meséket ugyanis megnézi a kishúgom is, legyenek az bármifélék, amik nem ijesztőek, de érteni nem fogja. Ezt ugyanis a legkésőbb '90-es évek első felében született emberek érthetik, de nekik meg túlontúl gyerekes az egész. Egyszerű párbeszédek, szájbarágások, cuki-muki látványvilág. Egyszerűen nem meri egy amerikai stúdió sem meglépni, hogy ha már régi témát vesznek elő, akkor igenis csinálják meg rendesen és készítsenek egy komoly hangvételű (megkockáztatom: drámai) animációs filmet. Na nem arról van szó, hogy nem állna jól az aranyosság a Rontó Ralph-nak, mindössze nem ennyi ideig. Mégis, mikor már magamban temetni kezdtem a filmet, akkor kezdte kidugni a fejét egy az egész mesén átívelő tanulságsorozat, ami többek között olyan intelmeket ad a kicsiknek, mint például az önmagunk elfogadása, bármilyenek is vagyunk vagy a megbékélés a sorsunkkal, amolyan "Ha az élet citromot ad, csinálj belőle limonádét" életfelfogással, lazán. Mindez olyan profin van szem előtt tartva, ám mégse kimondva, amire talán csak a Disney képes. Az már más kérdés, hogy mindez egy kliséáradattal tálalva.

A Rontó Ralph-nak megvan az esélye arra, hogy a mai generáció modernizált Oroszlánkirálya, vagy Aladdin-ja legyen. Ez bizarrul hangzik, mivel a világ megváltozott azóta nem kicsit és ezt igazán csak az értheti, akinek van a közelében olyan rokon vagy ismerős, aki most kezdte meg a nagybetűs szocializálódást. Ralph a generációnk  árva oroszlánja vagy utcafiúja, akinek a barátaival kell átvészelnie a nehézségeket, mindössze mai köntösbe bújtatva, mai problémákkal megspékelve. Az idősebbeknek viszont ez nem jelenthet túl sokat, maximum gyerekkori rajongásból szerethetik ezt a filmet, a lányok esetében pedig ott van az "Olyan cuki, hogy belehalok" kislány játékbeli klónja, ami garantált siker természetesen. Ha most 10 év körüli lennék, akkor repíteném neki a 10-est gondolkodás nélkül, de mai fejjel nem lehet ezt ennyire értékelni. Mégis mindenkinek ajánlom, mert nem árt egy nosztalgiabomba. A fiatalok pedig egy nap visszanéznek erre a mesére és rájönnek, mennyi mindent tanított nekik úgy, hogy észre sem vették...

Szerző: Santiago

Értékelnek a szerkesztők:

Santiago: 6,5

Streky:

Xenomorph:

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.