30 perc vagy annyi se (2011) - színes, amerikai-német-kanadai akció-vígjáték,
83 perc

Rendező: Ruben Fleischer
Forgatókönyvíró: Michael Diliberti, Matthew Sullivan
Zeneszerző: Nathan Barr
Operatőr: Jess Hall
Producer: Stuart Cornfeld, Jeremy Kramer, Ben Stiller
Vágó: Alan Baumgarten

A filmkészítés terén elfogadott tény az, hogy minden rendező úgy kezeli a filmben játszódó időt, ahogy ő akarja. Ez remek, hiszen ugrálhatunk az időben egyrészt új fénybe helyezve a múltbeli szituációkat, másrészt pedig információközlés gyanánt. Sok film ezekre a flashback-ekre épít, több-kevesebb sikerrel. Ezek mellett persze jól jön a dolog, mivel akár több éves történeteket is elmesélhetnek másfél-két óra leforgása alatt (lásd Zodiákus), így nem kell mindenkinek Tarr Béla filmidejeire szocializálódnia. Azonban létezik egy műfaj, ami konkrétan az időt helyezi a néző orra elé, ezáltal téve pörgőssé és nyomon követhetővé a cselekményt. Erre példát láthattunk nagyjából bármelyik időzített bombás filmben, vagy például a 24 című filmsorozatban. A műfaj sajátossága, hogy folyamatos pörgésben tartja a szereplőket és ezáltal minket, nézőket is és ha ezt valaki szereti, akkor szinte mindegy mi történik a vásznon, telitalálat lesz. Ma egy ilyen filmet hoztam nektek, ami annyit csavar az egészen, hogy ezúttal nem egy akcióhős tesztoszteron-huszárt helyez a középpontba, hanem egy átlagos huszonéves fiatalt.

Bár én a címet indokolatlannak tartom, de akkor beszéljünk róla: arról lenne szó, hogy a sokcsillagos országban létezik egy olyan pizzázó, ami azt vállalja, hogy ha fél órán belül nem ér ki a kaja, akkor odaadják azt ajándékba. Itt dolgozik legnagyobb bánatára Nick (Jesse Eisenberg), aki utálja a főnökét és persze az egész munkát úgy, ahogy van, mivel mindenki két várossal arrébbról telefonál, hogy esélye se legyen kiérni, amiért ő kapja a fejmosást. Épp összeveszik legjobb barátjával, Chet-tel (Aziz Ansari) annak húga miatt és ha nem lenne elég rossz a napja, akkor kap még egy esti megrendelést egy elhagyatott roncstelepre, ahol két majommaszkos alak leüti és egy bombát erősítenek a mellkasára. Az üzlet egyszerű: vagy szerez egy rakat pénzt mielőtt lejár az idő, vagy felrobban. Ez persze akkor is megtörténik, ha kapcsolatba kerül a rendőrökkel vagy megpróbálja levenni a tákolmányt. Elkeseredésében Nick Chet-hez fordul, akit nagy nehezen rávesz, hogy segítsen neki. És ahogy a Nagy Könyvben meg van írva: egy bankrablás ötlete kezd körvonalazódni a fejükben...

Szerintem egy abszolút korrekt elgondolás ez, ám mégsem az ötlet az, ami a filmet élvezhetővé teszi feltétlenül, hanem sokkal inkább az, hogy folyamatosan bombáznak közben minket poénokkal, legyen szó annak vizuális vagy verbális formájáról. Kimondanak rengeteg problémát a műfajjal és az azzal kapcsolatos klisékkel kapcsolatban, majd szándékosan elkövetik őket, ezáltal végig önreflektál a film. A forgatókönyv feszes és dinamikus, haladunk megállás nélkül A-ból B pontba és a szemünk láttára alakul át egy sima házhozszállítás egy személyes bosszúhadjárattá, amibe a sztriptíztáncosnőtől elkezdve a gazdag ex-milicistán keresztül a bérgyilkosig mindenki belekerül, de úgy, hogy nem feltétlenül tudnak egymásról. Hiába klisés (tudatosan) az alapfelállás, mégis a poénok egyszerűen átlagos fölé emelték a koncepciót.

A filmet Ruben Fleischer rendezte, akinek például a - szerintem zseniális - Zombieland-et köszönhetjük, így nem is csoda, ha Jesse Eisenberg is szerepel a filmben, hiszen egyszer már bejött a kooperációjuk. Ráadásul gyakorlatilag ugyanabban a pánikolós, inkább szóban erős, szarkasztikus szerepben láthatjuk, mint az előbb említett zombihenteldében, így aki ott szerette, annak most sem okoz csalódást. Mellette Aziz Ansari remekül hozta a karakterét, szinte zseniálisan egészítették ki egymást Eisenberg-gel és ha ketten egyszerre a vásznon voltak, akkor tuti, hogy kaptunk valami hatalmas odamondást vagy olyan igazságot, amire eddig nem is feltétlenül gondoltunk (elég csak az előzetesben szereplő iskolás részre gondolni). Remekül van bevezetve a személyes bosszúszál Danny McBride-on (Underworld filmek forgatókönyvírója) keresztül, aki el akarja tenni gazdag apját láb alól hű barátja segítségével, akit pedig az abszolút gyökér karakterszínész, Nick Swardson alakít, kifogástalanul. Nem klasszis szereplésekről beszélünk, főleg azért, mert a filmben egy abszolút átlagos környezetben mutatják be ezt a fajta drámaiságot, ami egy percig nincs komolyan véve. Hiába van ott a bomba a főszereplő mellkasán, egyszerűen olyan jól használják, hogy nem lehet nem nevetni rajta.

Bár a filmen érződik, hogy az ég világon semmit nem akart ezzel a Rendező úr átadni a nagyvilágnak (éppen ezért kár húzni a szót), mégis szórakoztató a rengeteg hülyéskedés, a mellék- és főszereplők szájába adott mondatok és a jól megkomponált helyzetszituációk miatt. A Hives- Tick Tick Boom-ján kívül nem igazán emlékszem zenékre és ez nem pozitívum, de összességében mégis annyira kellemes meglepetés volt számomra a 30 perc vagy annyi se, hogy emelem kalapomat előtte. Agymenés, de a sokszornézhető fajtából és néhány mondat szállóigévé is válhat a baráti társaságon belül. Kritikám alanya ugyanis remek közös filmnézési alany, ám senki ne várjon tőle másfél óra ökörködésen kívül mást.

Szerző: Santiago

Értékelnek a szerkesztők:

Santiago: 7

Streky:

Xenomorph:

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.