A bennfentes (1999) - színes, amerikai
filmdráma, 160 perc

Rendező: Michael Mann
Forgatókönyv: Eric Roth, Michael Mann
Producer: Michael Mann, Pieter Jan Brugge
Vágó: David Rosenbloom, William Goldenberg,
Paul Rubell
Zene: Lisa Gerrard, Pieter Bourke

Mindig is kétoldalú, illetve veszélyes dolog volt az, hogyha egy olyan nagy népszerűségnek örvendező dolog, mint a filmgyártás, olyan témát boncolgat, amelyről bizonyos emberek nem igazán szeretnék, hogy kiderüljön. Lehet ez államtitok, vagy csak szimplán egy olyan talány, misztérium, mely rossz fényben tüntetne fel egy multinacionális céget, vagy vállalkozást. Ahhoz, hogy ezt megtedd, és utána az a bizonyos vállalkozás, vagy akár egy egész állam ne tudjon bekebelezni, hatalmas előkészületekre, és szerencsére kell szert tenni. Egy egyszerű példán keresztül: Ha én egy óriási dohánycég kulcsembere vagyok, tehát tudom, mi folyik a hatalmas kapuk mögött, majd kirúgnak, és én kitálalok, valószínűleg a további életem megszűnik. Ugyanis eme multik háta mögött olyan jogi arzenál, és kimeríthetetlen tőke áll, hogy magánemberként lehetetlen harcolni ellene. Ezek a cégek hajlandóak dollármilliárdokat költeni azért, hogy nevük tiszta s fényes maradjon. Ám a következő film, amiről cikket írok, bemutatja milyen az, ha Gladiátorként szembe szállunk egy ilyen céggel. A bennfentes...

Jeffrey Wigand (Russel Crowe) magas pozícióban dolgozik a világ egyik vezető dohánycégénél, a Philip Morris-nál. Wigand tiltakozik ama kísérletek ellen, melyek azt az eredményt kívánják meghozni, hogy egy bizonyos adalék segítségével a nikotin gyorsabban felszívódjon a tüdőben, és ezáltal szinte drogfüggőséget okozzon. Mivel a vezetőségnek nem tetszik Wigand tiltakozása, egyszerűen kirúgják. Mivel Jeffrey tudása megkérdőjelezhetetlen, és igazi bennfentes, tanúvallomása sorsdöntő lehet az évszázad perében, melyet a dohánycég ellen indítottak. Ám tanúskodnia nem is olyan egyszerű, mivel titoktartási szerződés köti. Emellett zaklatják, követik, fenyegetik, hátha így inába száll a bátorság. Lowell Bergman (Al Pacino) a 60 Minutes, CBS tulajdonában álló hírműsor producere, és újságírója. Felkeresi Wigand-et, és hosszas beszélgetések során ráveszi, hogy valljon színt bíróság előtt, ahol is eskü alatt nem számít a titoktartási engedély. Ám ez nem ilyen egyszerű. A dohánygyárak - nem csak a Philip Morris - nem kímélik sem Wigand, sem a családja idegeit. Leveleket kap, pisztolygolyót a postaládájába, és sok mást. Már nem csak az ő, de a családja élete is kockán forog. A történet röviden ennyi. Végre nem kell írnom, hogy klisés, vagy  hogy szög egyszerű. Szerintem hihetetlenül eredeti, mély, és érdekes. Lehet, hogy csak számomra ennyire megkapó, mivel újságírónak tanulok, de azt hiszem, akiben nincs írói véna, annak is egy remek film benyomását fogja kelteni a bennfentes. Hogy miért? Leírom.

Megmondom őszintén - és ezért most sokan meg fogtok utálni -, régebben azt hittem, Russel Crowe egy úgynevezett karakterszínész. Jó, persze, tudom. Gladiátor, Következő három nap. Ezek mind remek filmek, sőt, mondhatni klasszikusok. Mindegyikben remekül alakított, de valahogy nem tudom. Hiányzott valami. És most már tudom, hogy a Bennfentes hiányzott. Megnézve ezt a filmet, azt kell mondjam, ennek a képein alakított legjobbat Crowe. Tökéletes. Először kicsit furcsa volt látni, szemüveggel, enyhén őszülve. Mint egy igazi alelnök, vagy bennfentes. Rendkívül meggyőző alakítást nyújt, egy nagyon komplex karakter bőrébe bújva. Olyan apró részletek is ki vannak dolgozva a szerepén, mint a lappangó mentális labilitás, vagy épp a kontraszt a féltő apa, és a kemény üzletember között. Rendkívüli. És számomra a film tartogatott két olyan jelenetet, ahol szó szerint katarzist éltem át. E két jelenetet nem írnám le, meghagyom nektek! Megnézve a Bennfentest, azt kell mondjam Russel egy nagyon nagyon jó színész. Remélem, láthatom még hasonló filmben, mint ez. És akkor természetesen meg kell dicsérnem a másik színészóriást is. Al Pacino hozza a tőle megszokott, Egy asszony illata szintű zsenialitást. Számomra felüdülés volt, hogy nem ördögöt, és nem is züllött zsarut alakít, hanem egy újságírót. Hogy miért? Mert hitelesebb volt, mint szinte bármikor. A fentebb már említett katarzist kiváltó jelentek egyikében ő is kulcsfigura. Elállt a lélegzetem, mikor megláttam. Azt hiszem ama két jelenet filmtörténeti klasszikus. Pacino karaktere is remek. Törtető, hatalmas igazságérzettel megáldott, remek képességű újságíró, aki mindig állja a szavát. Igazán felépített karakter, s bár ha nem is annyira mint Jeffrey Wigand, igazán élvezhető. És a harmadik színész, aki bár nem főszereplő, az egyik jelenetben meggyőzött színészi kvalitásait illetően. Bruce McGill (Ron Motley), számomra hihetetlenül kellemes meglepetés volt. Ez az ember olyan filmekben NEM mutatja meg a tehetségét, mint a Psych, vagy a botrányos, Vinny, az 1 ügyű című alkotás. Persze csillogtat ő azért, például a szerintem minden idők legjobb sportfilmjében is. Az Ali című filmben is alkot, Will Smith, Jamie Foxx,vagy Mario Van Peebles oldalán. De ebben van 5 olyan perce, ahol az ember pislogni sem mer. A bíróságon ő kérdezi Wigand-et, és mikor az ellenzék folyton közbeszól, ő dühkitörést kap, és leteremti a kotnyeles ügyvédet. Olyan átéléssel, vehemenciával,  lendülettel, temperamentummal, és tehetséggel oldotta meg a jelenetet, hogy köpni-nyelni nem tudtam. Zseniális volt. És ilyenkor fáj a szívem, hogy aki ilyenre képes, miért alakít bohócot a Sebhelyekben... No mindegy. Ám nem csak ezektől lesz zseniális a film...

Az alkotás hangulata, dinamikája úgy van felépítve, mint egy remek interjú. Ível. Alulról, csendből kezd, kicsúcsosodik, majd gyönyörűen, profin lezárja. Hisz erről is szól tulajdonképpen a film. Egy rettegett interjúról. Ami még számomra nagyon élvezetes volt, a zene. Mondjuk ez nem is csoda, hiszen az egyik zeneszerző Pieter Bourke, aki már az általam említett Ali című film szimfóniáját is szerezte, ami szintén egy remekmű. A szó szoros értelmében. De ez is kihúzhatja magát, hiszen gyönyörűen öleli át a film feszes, pulzáló, és véresen komoly hangulatát. A másik zeneszerző pedig Lisa Gerrard, aki a most nagyon nagy sikernek örvendő Samsara című film alá varázsolt muzsikát. De ő is közreműködött az Ali-nál, a Gladiátornál, a Nap könnyei című filmnél, és a számunkra legfontosabb: Ő, és Ennio Morricone közösen szerezte a Sorstalanság című magyar dráma zenéjét is. Na ki gondolta volna... Így azért már nem semmi. Tehát igen, nem kell aggódnunk a dallamok miatt sem, remekül sikeredtek. A vágásban semmi extra nincs, szerintem teljesen jó. Nincs túlhúzva, nem is rövidek a plánok. Pont jó. Tehát azt hiszem összetevőit tekintve a film nagyon jó. Nem is találtam kivetni valót benne, és nem volt egy unalmas perc sem számomra. 

Úgy gondolom, tényleg életem egyik legjobb filmjét láttam. Szemkápráztató színészi alakítások párosulnak minden idők egyik legjobb alapsztorijával. Mert az tényleg hibátlan. Kényes, mégis érdekes. Olyan témát boncol, ami mindenkit érint, és nem tudunk sokat róla. Nagyon érdekes a hétköznapi ember számára az, hogy vajon milyen egy bennfentes. Russel Crowe megmutatja. És legalább annyi ember számára érdekes, milyen lehet valóban egy igazi, vérbeli újságíró. Erre pedig válaszol Al Pacino. Ékkő a filmben a muzsika, és hihetetlen jó, komoly hangvételű lüktetés jellemzi az alkotást. És legalább kiderült, hogy akármekkora is legyen a tőkéje egy multinacionális cégnek, ők sem tehetnek meg mindent. Ugyanis ha a valódi igazság világra kerül, még az Ördög ügyvédje sem védheti meg őket. 

Szerző: Streky

Értékelnek a szerkesztők:

Streky: 8,5

Xenomorph:

Santiago:

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.